Magyar Elder Scrolls és Mount & Blade fórum

Én a magam részéről szívesen látlak Holyaron, sőt másokat is!

Ez egy tök jó játék, és minél többen játszuk, annál jobb

Hajrá!

Nos, őszintén szólva, erre a kérdésre nem igazán tudom a választ. A történet egyébként nagyon jó, jó ötlet volt az új szereplő hozzáadása, illetve Esterich előtörténetének megkreálása.

Már a kérdés csak az, hogy ki fogja a következő történetet írni. Mert, ha hétvégén nem jelez senki, akkor valószínűleg megint én írom.

2.

-  A nagyapád tudhatta volna, mi jár az orvvadászoknak.

Esterich egyenesen a lovag szemébe nézett, s arca oly fájdalmas ráncokba szaladt, melyet gyerektől ritkán lát az ember.

-  Tudta! Mindenki tudja. Anyám is tudta, és apám is - Mondta a gyerek, s hangja elcsuklott a mondat végén. Szeme megtelt könnyekkel, de visszanyelte a sírást.

Sire Argail fegyvernökeire nézett, de azok csak némán bámultak a fiúra.

-  Menj haza fiam, mielőtt még te is bajba kerülsz.

Esterich a fejét rázta.

-  Már nincs hová haza mennem.

-  Hol vannak a szüleid?

Esterich lehajtotta a fejét, úgy válaszolt.

-  Anyám tavaly télen halt bele a szülésbe. Apámat meg felakasztatta Haringoth, amiért lelőtt egy nyulat az erdejében.

   Sire Argail a fejét vakarta. Bár tudta ki az a Lord Haringoth, túlságosan nem ismerte. Az ő birtokán sohasem volt ilyen elkeseredett az éhezés. Engedte, hogy a parasztok makkoltassák a disznaikat az erdejében, s ha nagyon szűk volt az esztendő, az orvvadászok fölött is szemet hunyt. De hát az uraság úgy irányítja birtokát, ahogy akarja, Haringoth pedig így akarja.

    Az öreg lovag elfordult. Csípőre tett kézzel bámulta az erdő fáit, mintha csak tőlük várna tanácsot. Maga sem értette, miért ütközik meg úgy egy parasztgyerek sorsán. Isten rendelte így, nem igaz? Talán azt is Isten rendelte, hogy ma találkozzék e gyerekkel?

Meglehet.

Ez a gyerek, saját fiatalságát juttatta eszébe. Elméjében felrémlett egy réges-régi emlék, mikor a családjától búcsúzott, hogy megkezdje lovagi nevelését. Apa letérdelt elé, s tenyerébe fogta az arcát, úgy nézett a szemébe. Azt mondta: Ne feledd, te irányítod a sorsod, fiam!

    Sire Argail, mélyet sóhajtott, és a gyerekhez fordult.

-Aztán értesz e valamihez, te kölyök?

Esterich kihúzta magát.

-  Nagyapa kovács volt, sokat dolgoztam a műhelyében. Tudok patkolni, láncinget foltozni, és ismerem a fegyver olajokat is.

Sire Argail bólintott.

-  Nos, Pravenba tartunk, a tornára. Ha akarsz, velünk jöhetsz, talán még hasznodat is látom. Ha jól viseled magad, ki tudja, tán apródommá teszlek.

Esterich az ajkát harapdálta, láthatóan fontolóra vette a lovag ajánlatát, s talán ennél jobb ajánlatot többé nem kap majd. De mi lesz nagyapával?

   Sire Argail felszállt a lovára, s a két serviens is szedelődzködött.

-No fiam, mi a válaszod?

Pontosan. A lényeg, hogy van egy fő szál, amihez hozzá lehet kapcsolni mellékszálakat, epizódokkal lehet színesíteni, de kettő külön sztori nem futhat egyszerre.

Köszönöm az elismerő szavakat. A te írásod is nagyon jó! Nagyon jól jellemzi az apróbb események is szereplőidet.

II.

Az árnyak hosszúra nyúlnak. A kiszáradt, kopár vidéken az élettelen fák árnyai szörnyek karmaként nyúlnak ki a bánya őreiért. Szomorú csillagok tekintenek le a vészes firmamentumból. Ők kívánnak lenni a vígaszok a legsötétebb órában.

Elhurcolt, megtört lelkek sóhaja hallatszik ki a bánya szájából. A szél végig süvít a katonák táborán és a foglyok körbe kerített sátrain. Lassan jár ez a szél, hallgatózva, és mély gyász keresztjével tántorogva. Majd egyszerre csak elmenekül.

Sietve menekülnek a színről a hangok és a sejtelmes szelek. A csillagok pedig felhőkkel takarják el fényüket. Még a tücskök is, és még a békák is a közeli tavakban, bizony abbahagyják öblös szerenádjukat.

A sejtelmes Telihold fátylával takarja el magát jegyesétől, a Földtől. A felhők, mint a Rhodok és a Nordok hada, úgy ütköznek meg egymással. Félelmes, kacér villám táncol egyet a horizonton. A szél azonban továbbra is nyugton marad, mint egy pásztorkutya a bojtár mellett. Most nem ő terel; és megvárja, hogy mit akar a pásztor ez éjjel nyájával.

A felhők háborúzni kezdenek egymással. Az első könnycsepp hagyja el a vészes eget. Lassan alakot ölt, miközben örökkévalóságnak tűnik ily hihetetlen magasságból útja. Csendben, a katonák mögött, titkos hasadékra lelve zuhan tovább a meggyötört lelkek kényszerű odvába. Nem veszi észre őt senki más, csak Marie, kinek homlokára hull rá, majd könnyként ereszkedik le kék lélektükrei alatt.

Kiszáradt már szeme a sok sírástól, így márcsak ez az esőcsepp fejezhette ki arcán, lesújtó fájdalmát. Titkos szerelme, Marcus, kivont karddal néz farkasszemet az öreg Raullal, ki mögött szökni kívánó, merész foglyok sorakoztak fel.

Az őszöreg, tépett és bozontos szakállú Raul. Vénsége és csontvékonysága ellenére oly szilárd ember volt, akitől még a fogvatartói is féltek. A félelem szikrája sincs szemében. Rongyos, egy anyagból szőtt lepelszerű ruhája is lóg rajta, oly vékony. Mögötte pedig azok az emberek, akik hisznek benne, hogy ki tudja őket vezetni a rabságból, hogy szabadok lehessenek újra.

Marcus megsejtette szökési kísérletüket. Azonban nem szólt gondolatáról társainak, egyedül kívánta megfékezni őket. Fekete bőrvértben áll most előttük egyetlen karddal kezében. Két rettenthetetlen férfi néz most egymásra.

- Marcus! - kiált fel Marie sírva. - Szerelmünk csak játék volt? - kérdezi. Nem akarja elhinni, hogy pont titkos szerelme lesz végzetük. - Arra kellettem, hogy megtudd tervünk? Te átkozott!

Marcus vigyázott a bányának ezen részére. Főként azokra az emberekre felügyelt, akikre most nem ostort, hanem kardot ránt. Marcus kezében kard várja, hogy a bányában rend legyen, míg Raul kezében kezeiben egy-egy megtermett éles kő várja, hogy iszonyú halála legyen ki szabadságuk reményét vágná miszklikbe.

- Nem volt játék - feleli Marcus, miközben csak Rault nézi. Készen a támadásra vagy a védésre. Ereiben és lelkében vére lávafolyamként égeti harci étvágyát. Eldöntetett, hogy vagy ő, vagy Raul marad mindörökre az örökös félhomályban. - De az én feladatom, hogy ti itt maradjatok. A szerelmet akkor ismertem meg először, mikor e szörnyű falak között a szemedbe néztem. A kardom viszont bölcsöm óta ismerem.

Marcus és Marie ezen a helyen ismerték meg. Ezen a kietlen és kegyetlen színen gyulladt mécses boldogtalan szívükben egymás iránt. A misztikus rózsaillatot most a tetemre hívás szaga váltja fel.

Raul, mint a szabadság vezére, szilárdan áll vékony sarujában a durva kőveken fogvatartójuk előtt. Nem szól bele vitájukba, és nem is esik neki az ifjúnak. Részéről csak menekülni kíván, hogy visszatérhessen a Nord Királyságba. Ahol a királytól visszakaphatja régi rangját. De ha nem is veszik többé ott hasznát, miútán itt a bányában tönkretették őt szellemileg, akkor is Nord földben kíván megtérni őseihez.

Csak menekülni kíván, de ha úgy kell lennie, hogy ő essen el, míg a többiek megszökhetnek a megbeszélt terv szerint, hát legyen így. Emlékezzenek csak ezek az elveszett lelkek, hogy egy Nord mentette meg őket. Akiknek Őseik szellemétől kapott erényeiken és erejükön nem fog az idő.

Ha eljön ma az ő ideje, hát Ősei szellemei kísérik majd vissza szülőhazájára, hogy az égben folytassa csatáját az átkos Rhodok seregek ellen, kik minden bizonnyal a Kárhozatba zuhannak majd, miútán azthitték, hogy a Nordokat legyőzhetik. Ők fognak a Pokol bányáiban dolgozni egy olyan urnak, amilyenek ők maguk voltak hiába való életük során. Bizony... Raul nagy gyűlöletet érez a Rhodok Királyság felé.

- Fiam! - csattan fel hangja hirtelen. - Mond csak... hogy lehet, hogy ti szövetkeztetek a Rhodokkal? - kérdezi tárgyalón.

- Mindkettőnknek kellett ez a bánya - válaszolja Marcus.

- Jól figyelj fiam... - néz Marcus szemében. - Ez nem a te harcod. Ez rhodoki föld. Ahol se nekem, se neked semmi keresnivalód nincs - mondja és köp egyet. - Állj félre utamból, vagy beverem azt az önelégült fejed! - mondja nyugodtan.

Olyannak hatnak egymással szemben, mintha helyükben felbőszített medve és farkas állna most. Akik először próbálják elijeszteni egymást. Viszont egyikük sem fog megtántorodni céljától.

- Jól figyelj népem! - fordul meg, és a szabadulni kívánó társaira néz. - Feltartom fogvatartónkat, addig pedig induljatok meg, úgy ahogy megbeszéltük. Ne nézzetek vissza! Csak menjetek! Nem szolgálunk tovább rhodokit! - mondja, majd az emberekre néz.

Az emberek pedig visszanéznek rá. Nem akarják itt hagyni. Elveszteni. Ő volt a reményük, az anyjuk, az apjuk, és az elvesztett testvéreik. Ő volt a Nord Királyság, a Swadiai Királyság, és a Sarranida Szultánság egyben. Marie a Sarranida Szultánság előkelő leánya volt.

Marie tekintetén állapodik meg leginkább Raul szeme. A lányaként szerette ezt a teremtést. Most pedig lánya udvarlójának képét kell alaposan bevernie. Hát ez van.

Most pedig Marcus és Marie tekintete találkoznak. A katona leveszi szemét az eszement öregről, és szerelmére néz bucsúzoul. Neki itt kell lennie, és a parancsot be kell tartatnia.

Mariet messzi földről hurcolták el ide. Örömlányként használták a katonák. Végül Marcus vásárolta meg Cain van Haringothol. A fiú azért vásárolta meg őt, mert beleszeretett. Utána titokban szeretni tudták egymást e bűntől és gyásztól terhes földön.

A bűntől és gyásztól terhes kopár vidéken hajtásra kapott tehát szerelmük által egy vihartulipán. Mely állta a kegyetlen törvények kereszttűzét. Most pedig el kell árulniuk szerelmüket.

Az emberek végül felszedelőszködnek, és elindulnak kifelé az emberségük megalázásának színéről. Egy örömlány karonfogja a sírni sem tudó Mariet, és erőnek erejével húzza magával. Hiszen el kell innen menekülni, hogy szabadok lehessenek.

Vad ordítások és vagdalkozások hangját hozza a szél. A két félelmet és gyengédséget alig ismerő férfi a bánya útvesztőjében harcba bocsátkoztak. Amikor kiérnek a könnytől áradó firmamentum alá a szabadságba a titkos járaton keresztül, Marie utoljára visszanéz.

Karját imádságra készen kitátja a viharfelhőkben úszó villámoktól feltűzelt ég felé. Valahol kell lennie valaminek, aki most átérzi fájdalmát. Pillanatra kitekint a Hold a sötétség mögül, és fényével ragyogja körül az imádkozót.

Marie visszanéz a hasadékba. Innen már nem hallani a két férfi csatájának lehetséges forduló pontjait. Észreveszi a vihartulipánt a szikla mellett; féltérdre ereszkedik, majd megsimogatja a virágot.

Mellére teszi kezeit, majd meghajol a földet csókolva ajkával.

Lehethogy érdemes lenne a novella dolgoknak külön ágat csinálni. Mint amilyen az Oblivion cuccoknak van. Addig is csináljuk! Szerintem is jó ötlet, hogy nem folyik egybe a kettő. Úgyhogy jó ez így!

Kezd csak el!