Tévedés... öten biztos, hogy olvasták eddig az írásokat.
Nos... igaza van somesznek. somesz bácsira hallgassunk akkor, és nagyon jó lenne, ha proail és levantine is írna valamit ehhez. Utána összerakjuk/összerakom a pályázatot, és megpróbáljuk. Ha összejön, összejön, ha nem, akkor következésképp nem.
Zsûrire két lehetõség van szerintem. Egyik lehetõség, hogy kijelölünk zsûrízõket. A másik, hogy szavazásra bocsátjuk a novellákat, és az elsõ háromé kikerülhetne a honlapra.
Én szívesen kitalálom a verseny szabályait. profailék mondjanak ezekre valamit, és akkor kitehetjük a honlapra a felhívást. Azután uccu neki.
Természetesen ez egy barátságos családi légkörû verseny. Az-az nem is az a lényeg, hogy itt most nagyon versenyezzünk, hanem, hogy adjunk kis meglepetést a népnek.
__________________
Aki tudja, hogy mit kellene tennie, de valamiért mégsem teszi, az tudatosan köpi szembe magát. (Csernus Imre)
Rég nem írtam már a fórumra, bár amolyan "Spectator" módban folyamatosan figyelemmel kísértem mi történik.
Qwenor, a kérdésedre:
Nem tudom, egyáltalán érdekelnek e bárkit, ezek a történetek? Személy szerint nekem jutalom gyanánt az is elég, ha valaki elolvassa.
Azt gondolom akkor érdemes folytatni a pályázatot, ha van is rá igény. Mindezt csak azért mondom, mert mindössze hárman írtunk ide... Lehet, hogy hárman is olvastuk?
__________________
"Maria, Stella maris, perducat nos ad portam salutis. Amen."
Van amúgy szavazó lehetõség a fórumban. Ha elég összegyûlt, akkor címek és írók szerint beüzemelhetem. Jutalom? Beszéljetek levantine-nel meg profaillel, õk az oldal szerkesztõi. Ha tényleg komoly pályázatot akartok, akkor érdemes lenne kitenni az oldalra a felhívást, hogy ne csak ilyen "barkács" dolog legyen.
-- Edited by somesz on Monday 24th of October 2011 08:41:40 PM
Szerintem az lenne egy jó jutalom, ha a 13.sz modot az illetõ megjelenés elõtt egy héttel megkaphatná. Bár ezt a modder csapattal kell majd megbeszélni.
Az írások mind nagyon jók. Egy kritika van: írjatok még! A floodolás miatt nem írtam még ide a véleményemet, és nem közöltem Szarka kalandjait. De most már folytatjuk ezt a topicot.
Azthiszem, hogy ideje folytatni ezt a topicot. Szeptember meg a nyár, meg az október sok mindennel volt tele, de most lassan vége a tûzkeresztségnek, és ezért újra belevághatunk a Mount and Bladebe, vagy a középkori világba.
---
Pályázat tervezése
Ugyebár az alapfeltétel, amivel ide lehet írni az ez: középkor vagy Mount and Blade (itt szóba jöhet az elsõ rész, a Warband, a Tûzzel Vassal, és modok is).
Mi legyen szerintetek a verseny? Mik legyen a versenynek a további feltétele? A jutalom pedig az lehetne szerintem, ha ezzel profailék egyetértenek, hogy a legjobbnak/legjobbaknak ítélt írások bekerülhetnének a játék magyar hivatalos honlapjára. Aminek öccse ez a fórum.
Vagy szerintetek mi lehetne a jutalmazás? Kell-e jutalom a motiváláshoz? Sok kérdést kellene tehát eldöntenünk.
Addig is, amíg tervezzük, jöhetnek a novellák vagy a versek a már megszokott feltételekkel!
---
Ezennel a topicot újra megnyitom! Lássuk, mit hozunk össze az elsõ évadban!
-- Edited by Qwenor on Monday 24th of October 2011 02:30:59 PM
__________________
Aki tudja, hogy mit kellene tennie, de valamiért mégsem teszi, az tudatosan köpi szembe magát. (Csernus Imre)
Igen, és nagyon jók az írásaitok! Most elmegyek két hétre nyaralni a Balatonra, de amikor visszajövök, akkor többet mondok benyomásaimról az írásaitokkal kapcsolatban! Elöljáróban: istencsászárok! Visszatérésemkor jövök tehát a kritikámmal, és Szarka kalandjainak folytatásával.
__________________
Aki tudja, hogy mit kellene tennie, de valamiért mégsem teszi, az tudatosan köpi szembe magát. (Csernus Imre)
Kopja hajlik, reccsen, s királyi sarj porba nyekken.
Porondon hever Graveth, s mit lát?
Harlus király lova farát, csak a lova farát.
(Swádiai gúnydal)
A Párbaj
Hajnalodott.
A nap még nem bukkant ki a horizont mögül, de a kékesszürke égboltkeleten mároly sárgán izzott, akár a hevített acél. Semmi sem mozdult.
Az éjszaka ragadozói már elhurcolták zsákmányukat, s a nappal teremtményei még vackukban szunyókáltak.
Csend honolt a kaszáló felett.
Sir Duncan de Coucy a tájat kémlelte, ében szín csataménje nagyokat horkantott, a friss hajnali levegõtõl.
Thalberl mezeje hatalmas völgyben nyújtózott. Kétoldalt, fenn a dombháton, Rhodok és Swadia, színes sátrai sorakoztak, köröttük a címeres lobogókba olykor belekapaszkodott a hûs hajnali fuvallat, magával hozva a frissen kaszált fû illatát is.
Sir Duncan rákönyökölt a nyeregkápára, s mintha csak kastélya erkélyén bámészkodna, úgy várta a felkelõ napot.
Fontos nap ez a mai. Fontos, mert végzõdjék bárhogy, végre békét hoz.
Elmosolyodott.
Hogy lett ilyen fontos ember? Egyszer majd, ha aggastyán lesz, talán megírja életét, s mikor az emberek azt kérdik: Ki volt a nagy Sir Duncan de Coucy?
Így felel rá:...
***
...Bajvívó volt.
A, de Beaufort család harmadik sarjaként érkezett e világra. Mint legkisebb fiúnak, az atyai örökségbõl számára már semmi sem jutott, apja ezért papi pályát szánt neki, s tíz esztendõsen az Uxhalli szerzetesek közé került.
Gyûlölte a kolostort.
Az aszkézis és a szigorú rendszabályok, nem neki valók voltak. A barátok azt mondták, majd idõvel hozzászokik, ám Duncan nem akart hozzászokni, egy ilyen élethez. Ha apja nem adott volna nagyobb összeget a kolostornak, a prior réges-rég megszabadult volna tõle, ám így kénytelen volt eltûrni, de nem elviselni.
-- Edited by Hedge Knight on Friday 3rd of June 2011 10:21:48 AM
-- Edited by Hedge Knight on Friday 3rd of June 2011 10:28:15 AM
__________________
"Maria, Stella maris, perducat nos ad portam salutis. Amen."
A fiú legkisebb kihágását is keményen büntette: Hol megvesszõzték, hol magánzárkát kapott, olykor jeges vízbe ültették, de az ifjú nem tört meg.
Egyetlen dolog volt csak, amiért mégis a kolostorban maradt:
Lambert de Coucy, vagy ahogy a testvérek hívták: Lambert atya.
Az öreg szerzetes, azelõtt templomos lovag volt. Szûkszavú, kemény tekintetû, de melegszívû öregember. Megszánta az ifjú Duncant, ezért engedélyt kért, a priortól, hagy vegye szárnyai alá az ifjú novíciust, s hadd tanítsa a templomos regula szerinti fegyelemre és még valamire: Fegyveres harcra.
"Pallérozd a testet, hogy dicsõüljön a lélek" - hangzott a templomosok, híres mondása.
Attól kezdve az öreg szerzetes foglalkozott vele. Együtt imádkoztak, elmélkedtek, no és persze vívtak. Az apátságban tilos volt gyakorolni a fegyverforgatást, így rendszeres sétákat tettek a király erdejében, mely remek gyakorlóhelynek bizonyult.
Éveken át tanult Lambert atyától, s az öreg veterán, minden harci tudását, és bölcsességét átadta az ifjúnak. Apjaként szerette az öreg lovagot, s tudta, ha innen egyszer kikerül, és valaki a nevét kérdi, azt feleli majd: de Coucy
Mielõtt az idõs templomos meghalt, lovaggá ütötte a fiút. Neki adta arany sarkantyúit, lovagi övét, és kardját:
"Ezt pedig, hogy soha el ne feledd az erény útját mondta, s nyakába akasztotta a rózsafûzért, melyet egész életében viselt."
Duncannak nem volt maradása többé. Még aznap elhagyta a kolostort.
Õ is tudta, és a prior is, belõle sohasem lesz felszentelt szerzetes.
Csaknem tizenöt esztendõ telt el, hogy elhagyta az atyai házat, s azóta nem hallott a családja felõl. Soha nem kereste senki, s neki sem hiányoztak, hisz a legnehezebb éveiben Lambert atya volt mellette. Számára az idõs szerzetes jelentette a családot.
Egyszer talán majd hazatér
Talán...
Immár lovag volt, ám pénz nélkül, mindez üres cím volt csupán.
Olyan idõk jártak, amikor az igazságot gyakran Isten ítéletére bízták, eszközéül pedig, bajvívókat kértek fel. A halál napszámosait... Persze, nem kevés arany ellenében.
Isten pedig "ítélt", minden vitás pörben.
Tucatjával járták az országot, a hozzá hasonló szerencsevadászok. Gazdagságról, hatalomról, földrõl álmodoztak. S mily sokan haltak meg valami erénytelen ügy miatt! Most ott nyugszanak az erdõszélen, sírhantjukat korhadt faágakból összekötözött kereszt jelzi csupán, s ma már senki sem emlékszik a nevükre
"Aventiure"
A lovag útja, a kaland, melyen a lovag rátermettségét bizonyíthatja.
Hosszú évekbe, s jó pár kioltott életbe tellett, mire lovagi felszerelést vehetett magának.
Isten, vagy a sors kegyeltje volt? Ki tudja. Egy kicsit talán mindkettõé.
Sir Duncan de Coucy nevét hamarosan mindenki megismerte Swadia szerte. Sorra nyerte a lovagi tornákat, küzdött a hölgyek becsületéért, a hanzák jogaiért, no és persze a gazdag bankházak vitáiban is igazságot tett.
Egyre feljebb emelkedett, a társadalmi ranglétrán. Oly magasra, hogy maga a király is felfigyelt rá, s egy napon a kisemmizett-bukott pap, ott vacsorált a király asztalánál, s történeteivel szórakoztatta õfelségét.
Mióta Duncan az eszét tudta, Swadia, és Rhodok hadban állt egymással. Az öregek azt beszélték: Minden egy réges-régi sérelemmel kezdõdött
Akárhogy volt is,véget nem érõ, hosszú és nyomorúságos háború volt ez. Olykor az egyik fél felgyújtott egy falut, mire válasz kép a másik felégette a terményt, vagy ostromba fogott egy erõdöt. Földek és várak, cseréltek gazdát, de a nagy háború nem hozott sikereket, egyik félnek sem, nyomorúságot viszont annál többet.
A papok átkokat szórtak, a királyok alkudoztak, a nemesek háborúztakA nép pedig szenvedett.
"Oratores, Bellatores, Laboratores" Az Isteni rend! (Imádkozók, harcolók, dolgozók)
Ám a dolgok változnak, s e változásnak nem mindenki örül.
Keleten a Khergit sztyeppéken új szelek fújtak. A törzsek egyesültek, s a kémek egyre aggaszóbb fejleményekrõl számoltak be:
"Hatalmas horda gyülekezik... Népek tengere... Oly sokan vannak akár fövenyen a homokszemek... A kán már felosztotta a nyugati világot nemzetségfõi között...
...A falka hamarosan megindul"
A pápa békét sürgetetett.
- Keresztény öl keresztényt, miközben Hágár fiai templomokat égetnek fel, igaz keresztényeket vetnek rabszolga sorba, s ti hagyjátok ezt?!
- Isten kegyelmébõl vagytok királyok, s mikor az igaz hit védelmében, Isten a segítségetek kéri, ti mégis egymással acsarkodtok?!
A királyok tehát asztalhoz ültek. Nem annyira a pápa szavai, mint inkább a közös veszedelem kényszeríttette oda õket.
Swadia és Rhodok is belátta: Pontot kell tenni a háború végére, mert a keleti veszedelem mindennél rosszabb. A Vaeghir királyságot úgy söpörték el akár tájfun a szénakazlat, s a dicsõ Nord királyság napjai is meg vannak számlálva.
- Nem elég a fegyvernyugvás! A két királyságnak szövetségre kell lépnie, s vállvetve útját állni a keleti hordának.
Álljon hát ki két bajvívó lovag. Fegyvereik szenteltessék föl, vérük oldja fel az évtizedes viszályt, s vessen véget a harcnak.
Isten ítéljen!
Ki mást is küldhetett volna Swadia, ha nem Sir Duncant?
De vajon Rhodok kit küld?
***
A Rhodoki tábor felõl lovas közeledett.
Egyedül volt.
Nyugodt tempóban ügetett le a völgybe, s mikor közelebb ért, Duncan szemügyre vette. Csataménen ült, egyszerû tunikát viselt, és bõrcsizmát. Fejét nem fedte, sem sisak, sem kalap. Hosszú haja, hátul, egyetlen fonatban végzõdött, melyet díszes csat fogott össze.
Duncan vetett egy pillantást a férfi veretes lovagi övére, s az rögvest elárulta, hogy nemes emberrel van dolga.
Talán õ az Gondolta.
A lovas egészen közel léptetett hozzá, s a két férfi biccentett egymásnak, majd hosszasan méregették a másikat.
- A nevem Ulric de Blain-Ville Szólalt meg elsõként a lovas. Húszas évei közepén járhatott, nem sokkal volt fiatalabb, mint Duncan. Barna szemei élénken csillogtak,
csinos, már-már lányos, kölyök arcában. Nem tûnt veszélyesnek. Az a fajta volt, akit a piacon az ember nyugodtan félrelökne.
-- Edited by Hedge Knight on Friday 3rd of June 2011 10:18:54 AM
-- Edited by Hedge Knight on Friday 3rd of June 2011 10:22:17 AM
__________________
"Maria, Stella maris, perducat nos ad portam salutis. Amen."
Duncan megtanulta, hogy senkit se nézzen le. A fegyver egyenlõvé teszi az embereket, legyenek bármely rendûek, nézzenek ki bárhogy.
"Az elbizakodottság könnyelmûség, a könnyelmûség ostobaság, az ostobák, pedig nem élnek sokáig."
- Duncan de Coucy mondta, s enyhén meghajolt üdvözöllek, Sir Ulric.
A másik, mindentudón bólogatott, arcán lágy mosoly játszott.
- Neved messze földön híres, uram. Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem a nagy Sir Duncant.
Duncan mintha halvány iróniát érzett volna a másik hangjában. Talán csak fél gondolta s ezzel próbálja meg elleplezni érzéseit. A "Nagy Sir Duncant"
Ami azt illeti õ még sohasem hallotta Ulric nevét.
Elfordította a tekintetét, de magán érezte, a másik kutató pillantásait.
- Szép napunk lesz. Mondta Ulric, újra megtörve a csendet.
Duncan csak bólintott. Nem akart beszélgetni, de amaz nem hagyta abba.
- Szép nap a halálra Nem gondolod, Sir Duncan?
Rápillantott, és Ulric arcán széles, kaján vigyor jelent meg. Így már nem volt olyan lányos az arca.
Duncan nem vigyorgott, csak bámult a másikra, s az állta a tekintetét.
Ostoba ficsúr.
Fent a dombtetõn, a Swádi táborban mozgolódás támadt, s hamarosan díszes kíséretével elindult a völgy felé a királyi menet. Mintha összebeszéltek volna, mert túlfélen a Rhodokiak is megindultak lefelé.
A felkelõ nap elsõ sugarai elõtörtek a horizont mögül, aranyos fényében végleg elfoszlott a hajnali szürkület, s a mezõ parányi lényei munkához láttak. Zsongásuk betöltötte a levegõt, zenéjük mintha a királyokat üdvözölné.
Csaknem egyszerre értek le a völgybe.
Pompás csataméneken ültek, a testõrök láncingein, csillogón játszott a reggeli napfény, címeres lobogóik büszkén hirdették nemességük.
Harlus a lovagkirály, ahogy alattvalói nevezték - Duncanhez léptetett.
- Sir Duncan? Öblös kemény hangja mindig erõt öntött az emberbe.
- Felség. Duncan mélyen meghajolt elõtte, de nem szállt le a lóról.
- Remélem készen, állsz a viadalra.
- Készen felség.
Harlus végigmérte a másik lovagot, s mikor tekintetük találkozott Ulric enyhén meghajolt, de az arcán bujkáló mosoly, nem tûnt el.
Rhodok királya ügetett oda hozzájuk. Üdvözölte a két lovagot, kissé elidõzve Duncanen, majd Harlus-hoz fordult.
- Üdvözöllek Swadia királya. Hát újra találkozunk?
Harlus kicsit megemelte az állát, úgy mérte végig Rhodok királyát.
Mintha mindenben tökéletes ellentétei volnának egymásnak. Harlus medvetermetû keménykötésû férfi volt, napcserzette arcában égszín szemei szinte világítottak.
Úgy tûnt egész lénye parancsolásra termett.
Graveth király vékony, halovány bõrû volt, ám rókaszerû arcában volt valami nyugtalanítóan kegyetlen vonás.
- Nekünk magunknak, kellene párbajoznunk, nem gondolod? Vetette oda Harlus, s mind tudták mire gondol. A sok évvel ezelõtti Velucai tornára, ahol olyan csúfosan legyõzte õt a kopjatörésben.
A rókaarc finom grimaszba húzódott, majd fellengzõs mosolyba váltott.
- Király, nem öl királyt!
Harlus arcán megrándult egy izom, nem szerette az efféle szópárbajokat.
- Az én vitézem készen áll. Szólj, ha a tiéd is. - Mondta, azzal megrántotta a szárat, és visszaügetett kíséretéhez.
Duncan vetett még egy pillantást Ulricra, aztán õ is a király után eredt.
Rhodok kamarása sétált a mezõ közepére. Kitekert egy nagy díszes pergament, majd fennhangon felolvasta.
Duncan nem figyelt rá. Tudta mi áll benne. Aki ma megnyeri a párbajt, az gazdag ember lesz.
Birtokokat kap, és Marsalli rangra emeli a király. Ezen kívül, a két ország száz esztendeig nem foghat fegyvert egymás ellen.
Száz év béke! Íme egy élet értéke.
A kamarás elõször Rhodok királyához vitte oda az iratot. Viaszt csepegtettek rá, majd a király belenyomta pecsétgyûrûjét. Swadia királya is lepecsételte az okmányt, majd miután a szerzõdés megvolt, elõléptek a püspökök.
Duncan ingujjra vetkõzött, leakasztotta nyakából a rózsafûzért és a kezére tekerte, majd letérdelt Swadia fõpapja elé. Kardját a földbe szúrta, s kezeit a keresztvas alatt kulcsolta imára.
Hallotta a pap szavait, magában mégis az öreg mesterétõl tanult templomos imát mondta el:
"Sancti spiritus adsit nobis gratia. Maria, Stella maris, perducat nos ad portam salutis. Amen..." (Kegyelmes szentlélek, ne hagyj el minket. Mária, tengernek csillaga, vezess minket, a megváltás kapujába. Ámen)
A dombtetõk megteltek emberekkel, szigorúan tilos volt bárkinek is elhagyni a tábort, míg a küzdelem tart, ám az emberek kíváncsiak voltak, s onnan föntrõl remek kilátás nyílt le a völgybe.
Amikor a pap befejezte az áldást, Duncan fölegyenesedett, megcsókolta a rózsafûzért, majd visszaakasztotta a nyakába, leoldotta fegyverövét hogy az üres hüvely ne akadályozza s nyugodt léptekkel középre sétált. Fattyúkardjáta vállára támasztotta, úgy várta Ulricot.
A másik is csak a meztelen pengét hozta magával.
Duncan szeme végigfutott a kardján, majd elismerõen bólintott: Pompás fegyver.
Amikor közelebb ért, Ulric úgy tartotta a pengét, hogy Duncan elolvashassa a keresztvasra vésett jelmondatot:
"Ante Ferit..."
Nem kellett látnia a másik oldalt, hogy tudja, hogyan végzõdik a véset:
" ...Quam micat" (elõbb vág, mint villan)
Duncan elmosolyodott, sok bajvívó választja ezt, a jelmondatot.
Mutatóujját eddig kardja keresztvasán tartotta, eltakarva a vésetet, de most félrehúzta, és Ulric szája mozgása elárulta, ahogy a betûkkel birkózik.
"Omnes vuluerant..."
Látta a másik arcán a bizonytalanságot, ezért lassan megfordította a kardot.
" ...Ultima necat" (mind megsebez, az utolsó megöl)
Ulric arcán megint megjelent az a visszataszító mosoly, de mintha hiányzott volna belõle a magabiztosság.
A királyi kíséret tagjai szétbontakoztak a mezõn, teret engedve a két lovagnak.
Egy Harold lépett elõre, s fennhangon elmondta a küzdelem szabályait:
- A párbaj az egyik fél haláláig tart!
- A kardon kívül, tilos bármely más fegyver használata!
- Tilos bárminemû segítségnyújtás a feleknek!
Elhallgatott, majd szájához emelte kürtjét, s harsány tülköléssel megadta a jelet.
A nap már egészen elõbújt, fénylõ korongja ott lebegett a látóhatár felett, ám a reggeli harmat még nem száradt föl. Duncan óvatosan megmozgatta talpát a füvön.
Csúszott.
-- Edited by Hedge Knight on Friday 3rd of June 2011 10:09:26 AM
-- Edited by Hedge Knight on Friday 3rd of June 2011 10:10:29 AM
-- Edited by Hedge Knight on Friday 3rd of June 2011 10:11:04 AM
-- Edited by Hedge Knight on Friday 3rd of June 2011 10:22:47 AM
__________________
"Maria, Stella maris, perducat nos ad portam salutis. Amen."
A két férfi, biccentett egymásnak, majd lassan felvették a küzdõtartást.
Ulric magasra emelte a kardját, egészen a feje fölé, térdeit behajlította, s tekintetét ellenfelére szegezte.
"La posta di falcone" - A sólyomállás.
A legtöbb vívó ebbõl az alapállásból kezd, de Duncan mégsem ezt vette föl.
Enyhe terpeszben állt, kardját maga elõtt tartotta, hogy hegye ellenfele arcába nézett.
"La posta longa" - A hosszúállás.
Egyikük sem mozdult. Messze álltak egymástól, így annak, aki elsõnek támad, elõször lépnie kell a másik felé.
Duncan mélyeket lélegzett, igyekezett kiüríteni elméjét, de mestere szavai mindig ott vízhangoztak benne.
"Miért a kardjára meredsz? Hisz állása mindent elárul"
A Rhodoki mozdult elsõként. Nem egyenesen tört elõre, hanem kissé oldalt, majd lecsapott.
Duncan is lépett, könnyedén hárította a csapást, majd feje fölött kört írt le a penge, s a másik combjára sújtott.
Hangosan pendült össze a két acél, s a küzdõk egyszerre léptek hátra.
E néhány mozdulatból felmérték a másikat.
Nem is rossz. - Gondolta magában Duncan.
Ulric sokkal jobb volt, mint legtöbb eddigi ellenfele. Nem tett fölösleges mozdulatokat, támadása gyors, és zárt, s védekezése is magabiztos és kemény volt.
Jó! Nagyon jó!
Ulric megint felvette a sólyomállást, s ezúttal Duncan is ugyanezt tette.
Lassan kerülgették egymást. Kicsiket léptek, felkészülve, hogy megvessék lábukat, ha a másik támad.
Ezúttal Duncan indult meg. Kemény pergõ támadást zúdított Ulricra.
Fejre sújtott, majd amint kardja elakadt ellenfeléében, máris hasra támadt, pendült a két acél, Duncan oldalt lépett, s ellenfele combjára sújtott.
"Sose szorulj védekezésbe! A védekezésben, nincs gyõzelem! Támadj!"
Ulric hárította a csapásokat, s mikor Duncan ismét föntrõl vágott lefelé, egy apró csuklómozdulattal vezette félre a pengét. Acélos sistergéssel csúszott félre Duncan kardja, s a következõ pillanatban vállába mart Ulric pengéje.
Mindketten hátraléptek.
Verejtékezve, zihálva meredtek egymásra. Ulric nem mosolygott, vonásain mégis valami nyugodt derû játszott.
Duncan vállán az elfoszlott ing vászna, mohón itta magába kiömlõ vérét.
Mély volt a seb, s a maró fájdalom lassan zsibbadósan terjedt végig a karján.
"Jobb kéz fog a keresztvas alatt ez a: Tartó kéz! Bal kéz fog a gombnál, ezzel irányítod a pengét: A vezetõkéz."
Duncan bal keze sérült. A fattyúkarddal lehet egy és két kézzel is harcolni, ám egykezes vívásnál tõrt, vagy pajzsot is használnak.
Ha volt is elõnye Ulriccal szemben az most odalett, sõt végzetes hátrányba került.
Eddigi párbajaiban, ha meg is sebesült, mindig képes volt gyõzni. Mindig meglátta ellenfelei gyenge pontját: Látta, ha gyenge az állás, ha merev a csípõ, s azt is melyik keze ügyesebb ellenfelének.
De most...
A hosszúállást vette fel. Amint megmozdította karját, émelyítõ forró fájdalom ömlött rajta végig. Tudta, hogy csapásai lassabbak lesznek, és erõtlenebbek.
Meg kell találnia Ulric gyengéjét.
"Ha lándzsák erdejébe lépsz, jusson eszedbe: Az elméd a te védõpajzsod"
Ulric igazi lovag volt. Nem támadta le azonnal sérült ellenfelét. Idõt adott Duncannek, hogy összeszedje magát.
Felvette a sólyomállást, és kivárt.
Duncan elõrelendült: Nyakra szúrt, de nem tudta befejezni a mozdulatot, mert Ulric lecsapott.
Felhördült kínjában, amikor hárította a Rhodoki csapását. Ahogy izmai megfeszültek, mintha tüzes billogot nyomtak volna a vállába.
Ulric oldalt lépett, pengéje vízszint hasított ellenfele nyakára. Duncan is mozdult, oly hosszúra nyújtva a lépést, hogy az acél, néhány hüvelykel zúgott el feje fölött, s akkor kardja utat talált a másik védtelen hagyott lábán.
Reccsenve hasadt szét a szarvasbõr nadrág s Ulric megtántorodott, amint combjába kapott az acél.
Mindketten hátra léptek.
Ahogy Ulric ránehezedett sérült lábára, arca fájdalmas grimaszba torzult, nem nyöszörgött, nem sziszegett, de vonásain már nem tudott uralkodni.
Duncan zihálva figyelte ellenfelét. Megtalálta Ulric gyenge pontját. Rossz helyen kutatott, amikor a másik technikájában kereste a hibát. A Rhodoki mesterien bánt a kardal, de forró vére olykor elragadta, és ez az, amin nem tudott uralkodni. Amikor Duncan megsebesült, Ulric már magáénak érezte a gyõzelmet, könnyelmû lett, megrészegítette a dicsõség szele.
"Uralkodj elméden! A veszett kutyát megrészegíti a vér szaga, habzó szájjal rohan bele a csapdába. Légy olyan, mint a farkas: Óvatos, de sohasem gyáva!"
Újra egyenlõk voltak.
Ulricot sebzett lába akadályozza majd, a gyors mozgásban, Duncant pedig vállsebe a gyors csapásokban.
Magasba emelte a kardot és várt. Viszonozta Ulric nagylelkûségét: Nem támadt, amíg a másik fel nem készült.
Ulric megtapogatta sebzett lábát, aztán lassan felvette a hosszúállást. Homlokán verejték gyöngyözött, s az arca is sápadtabb lett.
Óvatos lépésekkel araszolt Duncan felé, majd hirtelen elõredöfött.
Duncan oldalt lépett, és lecsapott, s mikor kardja pendült a másikén, újra oldalt lépett: Kényszeríttette a másikat, hogy vele mozduljon, hogy sebzett lábát is használja.
Ulric nehézkesen fordult utána, s kardja bizonytalanul állta útját a másikénak.
"A vágás, a lábakban gyökerezik, a csípõben születik, és a karokban érik meg"
Duncan újra és újra lecsapott, õt is lassította sérült válla, mely minden mozdulatnál égetett, de megérezte Ulric kétségbeesését. Érezte, ahogy a másik lélekben meginog. S ó, mily sokszor érezte ezt: Amikor az embert egy pillanatra megcsapja a halál szele, hirtelen rájön, milyen keveset élt, megérti az élet értékét, legyen bármily silány is az.
Duncan mozdult, s ellenfele, egy szívdobbanással lemaradt.
Nyakra szúrt, s amint Ulric felemelte hárításra a kardját, Duncan féltérd ereszkedett, majd a döfõ acél, egy félkört leírva hasmánt vágott, s az utolsó pillanatban jobbjával elengedte a markolatot, hogy balkeze hosszan elhúzhassa a mozdulatot.
"A vízikerék"
Mindketten belemerevedtek az utolsó mozdulatba.
A küzdõket figyelõ lovagok, nyakukat nyújtogatva bámultak rájuk. Oly gyorsan peregtek az események, hogy nem is igazán tudták mi történt.
Ulric kardja magasan állt a levegõben, tekintetét egy távoli pontra függesztette, s arcán most semmi sem látszott.
Duncan, elõtte térdelt, mindkét keze széttárva, mintha csak baráti ölelésre készülne, de a baljában csillogó fattyúkard vérvörös volt.
-- Edited by Hedge Knight on Friday 3rd of June 2011 10:04:52 AM
-- Edited by Hedge Knight on Friday 3rd of June 2011 10:23:15 AM
__________________
"Maria, Stella maris, perducat nos ad portam salutis. Amen."
Ulric lassan leengedte a kardját, majd akár egy részeg hátratántorodott.
A szétfoszlott vászoning, elején vörös folt gyülekezett, s akár valami rejtélyes ragály, bíbor árnya egyre terjedt a fehér anyagon.
Duncan fölpillantott, s a két lovag tekintete egymásba kapaszkodott.
Ulric arcán meg-megrándultak az izmok, szemei könnybe lábadtak, s erõlködve szakadt ki belõle a levegõ.
Duncan lassan felegyenesedett, és csak bámult a másikra.
Vége volt.
"Ha két tigris harcol egymással, az egyik megsebesül, a másik meghal"
Ulric megtántorodott, s el is esett volna de, Duncan elkapta. Lassan a fûre fektette, majd elordította magát:
- Kirurgus.
Ulric belekapaszkodott az ingébe, és közelebb húzta magához.
- ...nem... nem kell kirurgus
Mindketten tudták, hogy Ulric a halálán van, s még a kirurgus sem tudja megmenteni, csak meghosszabbíthatja néhány nappal a szenvedését.
Az élet hozta úgy, hogy e napon halálos ellenségek legyenek, mégsem gyûlölte a másikat. Valami egészen mást érzett, amikor a fiatal lovagra nézett:
Mély tiszteletet, és még mélyebb bánatot.
Ulric kínlódó arcán halovány mosoly jelent meg.
- ...ultima necat(az utolsó megöl)
Duncan is valami mosolyfélét erõltetett az arcára.
- elhoztuk a békét... Sir Duncan... beteljesítettük a sorsunk
- Igen, beteljesítettük.
- ....szomjazom
- Apród, hozz vizet. Kiáltotta Duncan.
Ulric még közelebb húzta magához Duncant.
- ígérj meg... valamit kérlek
Duncan bólintott, hogy is tagadhatna meg bármit egy haldoklótól.
- õseim... õseim földjén temess el
- Szavamat adom, Sir Ulric.
Ulricból köhögés szakadt föl, s szája szegletébõl vércsík kúszott alá.
- meg kell... bocsátanod nekem
- Nincs mit megbocsátani.
- ...egyszer régen, én is Swádi voltam
Duncan arcán megértés látszott. Az Aventiure során sok lovag elsodródott õsei földjérõl.
- a nevem... az igazi nevem
- Ulric de Beaufort...
Duncan szeme résnyire szûkült.
Egy apród lépett oda hozzájuk, kezében kecskebõr tömlõt szorongatott, s ahogy Duncan rápillantott, meglátta a tunikára hímzett címert.
A Beaufort -ok, sólymos-liliomos címere volt, kiegészülve a Blain-Ville-i kócsaggal.
Duncannak szörnyû sejtelme támadt de nem, az nem lehet!
- Az apád hogy hívják az apád?
- Rainhelm de Beaufort... talán ismered õt?
Duncan szája némán mozgott, nem találta a hangját.
- ...ismered õt?
Bólintott: Hát persze, hogy ismerem.
- mond neki - újabb vércsík gördült alá a szájából - mond... hogy jó halálom volt mond, hogy a legkisebb fia is... sokra vitte- zihálva levegõt vett.
- megbocsát majd neked...
Jeges vasmarok szorította össze Duncan szívét:
Istenem, ne! Ez nem lehet!
Sok éve, már hogy elhagyta a családját, s fogalma sem volt, hogy született még egy testvére. Mindig azt mondta: Neki nincs családja! Ám most, ahogy öccse a karjai közt haldokolt, megértette, hogy csak hazudott magának: Létezik kötelék, melyet az ember sohasem téphet el.
Ulric elengedte Duncan ingét, keze bágyadtan zuhant vissza, s egy pillanat múlva teste is elernyedt.
Halott volt.
- Kirurgus - Ordította Duncan.
- Kirurgus!
Bõrkötényes férfi szaladt oda, de elég volt egyetlen pillantást vetnie Ulricra.
- Tégy valamit! - Ordította Duncan.
Arca beletorzult a fájdalomba, s szemeibõl patakzottak a könnyek
A kirurgus lehajolt, megérintette Ulric nyakát, aztán lezárta a fiatal lovag szemeit.
- Meghalt, uram. - Mondta halkan.
- Tégy valamit! - Üvöltötte, majd megragadta a doktor nyakát és közelebb rántotta.
- Még él! Még él...
A kirurgus kitépte magát a szorításból és elhátrált tõle.
Duncan halott öccse mellére borult, és kitört belõle a zokogás.
A királyi kíséret tagjai szomorú, de értetlen arccal bámultak rá, még sohasem látták, hogy az egyik bajvívó így megsiratná a másikat.
Harlus király leszállt a lováról, és Duncanhez sétált.
- Állj fel, Sir Duncan.
Duncan lassan rábámult, de nem tudott felállni.
- Megértem a bánatod. Egy nemes embert megölni, mindig fájdalmas.
Duncan a fejét ingatta, majd a zokogásból görcsös nevetés harsant fel.
- Megöltem a saját testvérem...
A király, mintha nem is értette volna a szavakat, homlokán ráncba szaladt a bõr, de csak bambán meredt a másikra.
- A saját vérem!
Harlus király lassan felfogta, a szavakat de semmit sem értett. Mi történt? És, hogyan? Hogy lehetnének testvérek? S, ha testvérek, hogyan kerülhettek szembe egymással?
A két férfi némán meredt egymásra, aztán a királyéban, mintha megértés villant volna, mintha valaki választ súgott volna, ki nem mondott kérdéseire.
Lassan a Rhodokiak felé fordult. Duncan is követte õt, s akkor meglátta.
A róka arcú Graveth király, mosolygott. Tekintetébõl mélységes megvetés, és diadal áradt.
- Párbajt akartál Harlus? Hát megkaptad! Énekeltesd meg ezt is a regöseiddel.
- Azt hitted, mindent elfeledek? - mondta, s felszegte az állát.
Közelebb léptetett a két férfihoz, harci ménje hátán ülve, egészen föléjük tornyosult. Egyenesen Harlus szemébe nézett.
- Rhodok sohasem felejt! - Mondta, majd tekintete lassan Duncanre siklott.
- Te pedig, testvérgyilkos ...ma gazdag ember lettél... kiérdemelted!
Félrefordult és köpött egyet.
- Swádiak, nagy lovagok, - undorral ejtette a szavakat - örvendjetek, tiétek a diadal.
Megrántotta a gyeplõt, és kíséretével a nyomában, elvágtatott a Rhodoki tábor felé.
Magasan járt már a nap, melege betöltötte a levegõt, Sir Duncan de Coucy, mégis reszketett.
Még sohasem fázott ennyire.
Vége.
-- Edited by Hedge Knight on Friday 3rd of June 2011 10:01:00 AM
-- Edited by Hedge Knight on Friday 3rd of June 2011 10:23:44 AM
-- Edited by Hedge Knight on Friday 3rd of June 2011 10:24:16 AM
-- Edited by Hedge Knight on Friday 3rd of June 2011 10:26:33 AM
__________________
"Maria, Stella maris, perducat nos ad portam salutis. Amen."
Halihó! Áh,már megint késve jöttem,de itt vagyok xD Francos suli,kikészít xDDD Na de örülök,hogy már más is ír,nem csak Qwenor. =) Jók vagytok mindketten,de tényleg. Qwenor megint hoztad a formád,jó volt olvasni =).
És te Mátyás...a tiéd is szuper ^^ jók a nevek =D,meg a sztori is jó. Nekem különösen tetszik az a kis visszaugrás a múltba..szal folytasd pls =)
Egyébként meg tök irigy vagyok rátok xD Tök jó lenne,ha én is tudnék írni, de asszem maradok ilyen kis béna xD
Na szóval,ügyesek vagytok,ne hagyjátok abba! Pusza ^^
__________________
"Amint elkezd az ember azzal foglalkozni,hogy mit gondolnak róla mások,elfelejt önmaga lenni."
Na, ez hamarabb készen lett, mint ahogy arra számítottam. Olvassátok, ízleljétek.
Második rész
I.
A hírtõl tátva maradt a szám és szemem. Egyszerûen nem fogtam fel a hírt. Kérdések millió kavarogtak a fejemben szüntelenül.Hogy kerültem én ide? Hogy találtak rám? Hogy éltem túl? Valójában, már amikor elindultam Reyvadinból akkor nem hittem ötletem teljesülésében, és mégis! Itt vagyok, egy darabban, sõt még élek is. - Na mivan? Elvitte a macska a nyelvedet? - törte meg a csendet Sergei. - Vagy csak egyszerûen leállt az elméd? - e mondat után felnevetett. - Mi? Ja, nem - eszméltem fel - csak éppenséggel Izé - Aha, így már teljesen érthetõ - szólalt meg ismét ápolóm. - Hát, csak Nem gondoltam volna, hogy sikerül idáig eljutnom. - A terved alapján, amit megosztottál velem én se gondoltam volna - és ismét felnevetett. A nevetése és a cinikus megjegyzései kezdtek felbosszantani. De szóltam emiatt. Elvégre, itt õ van hazai pályán. Egyszer csak kinyitódott a kunyhó ajtaja. Olaf lépett be, felkötött kézzel és egy másik férfi, aki ruhájából ítélve valami nemes lehetett. Hosszú prémkabát, aranyos szegéllyel, oldalán szablya bõrhüvelyben, fején pedig mosómedveprémbõl készült usánka. Arca barázdált, napbarnított, szája felett hatalmas pödört ecsetbajusz foglalt helyet. Nem lehetett csak hét évvel idõsebb nálam. Valahogy ismerõsnek látszott számomra ez az alak. Az urak beléptére Sergei azonnal vigyázba állt és tisztelgett: - Jónapot Vasiliev kaptány úr és Olaf herceg! - Pihenj, Zlatkow, - nyugtázta Sergei tisztelgését az úr - hogy van a betegünk? - kérdezte és rám mosolygott. Megint olyan érzésem támadt, hogy ismerem én ezt az embert. - Kicsit még elcsigázott és fáradt, de egyébként minden a legnagyobb rendben, uram! Ragnarson úr - fordult Olafhoz - fáj még a karja? - Bah, csak egy karcolás - válaszolt Olaf - ez a kötés is teljességgel fölösleges. Annak a szablyának az éle éppen, hogy csak súrolt. A gazdája rosszabbul járt, higgye el. - Noh, Ivan - fordult hozzám Vasiliev - megismersz-e? - Hát - kezdtem hozzá bizonytalanul - Kellene, uram? Vasiliev felnevetett érces hangján, majd így szólt: - Akkor, hát bemutatkozom: a nevem Vladimir Jozif Vasiliev-Dorun. Az utolsó szó visszhangozni kezdett a fejemben. Dorun Akárcsak én. És hirtelen beugrott! A bátyámmal volt dolgom. Õszintén szólva, nem is nagyon ismertem õt. Alig voltam kilenc esztendõs, amikor az apám elvitte õt a khergitek elleni háborúba. Minden héten érkezett tõle és apámtól levél, de egy nap nem érkezett többé levél. Biztosak voltunk édesanyámmal a halálukban. Anyám teljesen belebetegedett a hírbe, majd pár hónapon belül meg is halt. Így sokáig az utcán éltem. Az úgynevezett gyámom egy hajléktalan, púpos öregember volt, aki cukrot és mézeskalácsot árult az utcán. Mindig könnyek szöknek a szemembe, amikor eszembe jut, hogy a nap végén mindig adott aprócska kis alaktalan mézes süteményt és azt mondta, hogy Edd meg, és holnapra csoda fog történni!. Így ment ez egész tizennégy esztendõs koromig, amikor is a polgármester egy árvaházat avatott, ahova minden árvát behurcoltak. Így elszakítottak engem attól az öregúrtól De nem tudtak sokáig az árvaházban tartani, ugyanis egy év múlva megszöktem. Mindenütt kerestem a néhai gyámomat, de megtudtam, hogy már meghalt. Ez ostorcsapásként ért engem. A haláláért a várost okoltam, ezért sokáig utcai rablóbandáknak voltam a tagja, de a gyász késõbb elmúlt így visszatértem a tisztességes élethez. Inasa lettem egy lovásznak, kaptam tõle ételt, italt, szállást, tehát mondhatni, akkor ért révbe az életem. Egészen addig, amíg szerelembe nem estem a lovásznak a lányával. A fõnököm rajtakapott minket és miután vasvillával végigüldözött a az egész városon, azt mondta: Fel is út, le is út, be nem teszed többé a lábadat a házamba! Így betértem abba a fogadóba, ahol kezdõdik az egész történetem. - Nos, - szólalt meg a bátyám - megismersz-e már, öcsém? - Meg, bátyám - válaszoltam. Vladimir elmosolyodott, majd így szólt. - Majd beszélnék veled miután felépültél. Négyszemközt. E mondat után távozott, Olaffal együtt. Sergeire néztem, akinek tátva volt a szája a csodálkozott. Rám pillantott, majd az ajtóra, majd megint rám. Ezt elismételgette még párszor, majd egy kis idõ után megszólalt: - Te... Tee... A... A kapitány úr... Öccse? - Igen... Úgy néz ki - válaszoltam és meredten néztem a bátyám után.
-- Edited by Deak_Matyas on Wednesday 18th of May 2011 08:04:44 PM
-- Edited by Deak_Matyas on Wednesday 18th of May 2011 08:06:33 PM
Utólagos engedelmetekkel bemásolnák egy kimaradt részletet... véletlenül elfelejtettem ezt bemásolni, vagy nem másolta be:
Utólag is elnézést! Ez fontos részlet! Ezt olvassátok el az elözõhöz!
Felismerésük döbbent csöndet vet közéjük. Egy irányba néznek, mint a szerelmesek, ahogy szívük egyként dobban, reflexeik összehangoltan lépnek a tettek mezejére. A mellettük levõ a másik háztetõre nézve, mindketten kiszúrják az árnyékban gubbasztó alakot, aki pont ebben a percben lõ ki rájuk egy nyilat. Sötét méregmasszába mártott nyíl veszi kettõjüket célba, és mint egy repülõ ecset, pacát fröccsent a macskaköves útra, amely a katedrálishoz visz Sargothban.
Repül feléjük a Halál, de kitáncolnak elõle. Egyszerre engedik el egymást, és jobb ötlet híján, ki-ki maga oldalán a tetõnek, hanyatt esve térnek ki, és bucskáznak a föld felé. Szarka gatyaféken csúszik háttal az utca hideg kövei felé, ám kesztyûibe rejtett tõreit a rések közé szúrja le, amivel megakadályozza tehetetlen sodródását végzete felé. Feltérdel, sebesen veszi kézbe íját, feszíti meg nyíllal az ideget, és lõ is vissza, támadójuk felé. Run elesik a közösségi háznak a recsegõ cserepein, majd tehetetlenül gurul le, de az utolsó pillanatban megkapaszkodik a rozsdás ereszcsatornában végül erõs markaival, de a lendület tovább sodorja, és a levegõben lógva eszmél fel kínos helyzetére. Minden erejét összeszedve tartja magát. Egyik saruja alázuhan két-három emeletet, és egy patkány ugrik el idejében odalent elõle.
-Szarka! - üvölt fel kétségbeesetten. Nem kiáltozik többet, hanem bizakodva a jó sorsban, tiszta erõbõl tartja magát.
Meghallja barátja kiáltását.
-Tarts ki, Run! - üvölti, majd gyorsan veszi le válláról a teli tegezt és nyilát.
Felrohan a tetõ gerincére, ahova azonban követi õt orgyilkosuk. Az éj is hadat üzen, és újabb villámok kíséretében, esõvel adja jelzését, hogy kezdhetik a harcot. Szarka kivonja szablyáját, ellenfele pedig egyenes kétpengéjû hosszú karddal közelít feléjük.
Ellensége, a fejére prémes állatból készült ushankát húzott. Kivágott egyszerû fekete felsõ, és nadrág van rajta. Mély dekoltázsát szépen hangsúlyozza ki valamiféle csontmedál. Kreol bõrû szép arcán kétrét ereszkedik le hosszú copfokba hordott haja vállaira.
A tolvaj védekezõ állást vesz fel, és összpontosít. Runt meg kell mentenie. Ösztönei jól súgnak neki, ismeretlen támadója felbõszülten ront neki. Ám Szarka hirtelen oldalra vetõdik elõle, ahelyett, hogy megpróbálná feltartani õt. A nõ vad üvöltést hallatva az éjszakában esik be a valaki által nyitva hagyott ablakon.
Nem néz hátra a hírhedt rablóvezér, hanem azonnal a barát segítségére siet elvetõdése után. Tudja, hogy Run súlya õt is lerántaná, úgyhogy nagyon stabil ponttá kell válnia, már csak azért is, mert az esõ miatt csúszóssá válhat a tetõzet. Kötelet vet a kémény köré, majd a saját derekára is hurkot köt. Ezután sebesen szaladni kezd a magát már alig tartó szerzetes felé.
-Ha jobban belegondolunk átvitt értelemben a madár mentette meg Szent Ferencet a lelki haláltól! Nem igaz? - üvölti Szarka szellemesen, hogy lelket öntsön Runba, amint odaér hozzá leguggolva. Majd folytatja ezt, miközben elõkészül a mentésre. - Ilyen ember, mint te, nem hallhat meg. Érted? Nehogy elengedd a tetõt!
Run nem válaszol, csak tartja magát, miközben már minden ízében reszket. Nem gondolkodik azon, hogy egy ilyen törékeny lány miként tudná õt felhúzni a Halál torkából. Vicsorítva, végsõ küzdelemre szánva el magát, dacol az elerõtlenedéssel.
Szarka jól becsülte meg a kimért hosszt. A kötél megfeszül, amint két kézzel megragadja Run reverendáját, felülrõl a vállrésznél ragadva meg. Befordítja ökleit a két egymást fedõ lepelbe. Minden erejét megfeszítve kezdi el felhúzni õt. Nem sokat emel rajta, de ez éppen elég ahhoz, hogy Run jobb kezével beljebb tudjon jönni újabb kapaszkodót keresve. Most már kevesebbet kell emelnie, és súlypontját áthelyezve a másik oldalán segíti a feljebb jutást.
Az esõzés mára befejezõdik, és a firmamentum sötétséget hoz el a városra. Érchang pihen el az éjben, amint mindkettõjüknek eljön a megmérettetés ideje. Dühödt nyöszörgések közepette erõlködnek egymásért, de olyan kitartóan, hogy mindketten hamar átesnek holtpontjukon. Elszánt munka veszi kezdõdik mindkettõjük részérõl, mígnem Runnak sikerül felfeküdnie, majd hanyatt fordulnia, és végül remegve felülnie.
-Megvagy, tesó? - kérdezi lihegve Szarka, leguggolva melléje, közben lenyesi magáról gyorsan a köteléket. Megpaskolja vállát. Ügyi voltál! Mindjárt jövök!
-Vi vigyázz magadra! - szól a lány után, kifáradtan intve neki.
(csak ez a részlet maradt ki)
-- Edited by Qwenor on Tuesday 17th of May 2011 10:00:51 PM
-- Edited by Qwenor on Tuesday 17th of May 2011 10:01:41 PM
__________________
Aki tudja, hogy mit kellene tennie, de valamiért mégsem teszi, az tudatosan köpi szembe magát. (Csernus Imre)
Eddig nem volt netem, de mától ismét van, úgyhogy újra követem az eseményeket! :)
Jók az írásaid Qwenor! A karakterek kifejezetten tetszenek! A maszkos tolvajhercegnõ alakja egyszerûen remek!!!
Érdekes a stílusod...Eleinte kicsit furcsa volt, de most már tetszik. (Úgy értem nem múlt idõt használsz, mint a legtöbb író, hanem jelenben írsz) Külön öröm, hogy nem egyes szám elsõ személyben írsz!
Ja, és látom, nagyon "termékeny" vagy :))
Csak így tovább!
__________________
"Maria, Stella maris, perducat nos ad portam salutis. Amen."
A kocsma sikátora felé veszik az irányt, ahol ezen az estén az elsõ kellemes meglepetés éri. Felismeri a köröttük megelevenedõ árnyakat. A nyurgatestû jobb keze, és a csapatának egy része. Elengedi az õrt, titoktartásra való kötelezés fejében, majd a többiekhez fordul.
Miután a katona sietve távozik körükbõl, Run egy szegényes viskó kapualjából lép közéjük. Szemébe néz Szarkának, aki viszonozza kedves pillantását. Aelred is odalép hozzájuk, amikor mindketten feléje fordítják tekintetüket, érdeklõdve hallgatják õt.
-Run szólt nekünk, hogy segítségre lehet szükséged. Találkoztál Patkánnyal? - kérdezi, és fölnéz egyszerre csak az égre valamiért.
-Igen. - mondja, majd némi részvéttel hangjában megjegyzi: - Már halott. Run elmesélte, hogy találkoztam egy nõvel, aki ránk támadott? - kérdezi Szarka Aelredet.
-Igen.
-Nos Patkány azt állította, hogy ez a nõ azt parancsolta neki, hogy öljön meg engemet. Annyira meg akart ölni engemet, hogy azt sem vette észre, hogy az õrség figyelmét is felkeltette, majd a szemük láttára tepert le, és akart szétverni a földön. mondja fejet csóválva. Az õrök végeztek vele. Ti merre voltatok? Ennyi ideig tartott Runnak összeszedni titeket? Bár nem csodálkozom ennyi lógás után - nevet fel édesen, és megpaskolja Run felkarját. - Minden rendben, testvér?
-Minden rendben, húgi - feleli Run. Közben észreveszi, hogy Aelred milyen sokat pillant fölfelé.
-Ha már egy Atyánk van - bólint egyetértve Run. - Mostantól a húgom vagy, Szarka.
-Te pedig a bátyám, Run.
-Barátok mindörökké.
-Barátok mindörökké - kuncog fel Szarka. Pillanatra lekapja álarcát, eltakarja fél arcát a többiek elõl, és gyorsan puszit nyom a férfi nyugodt arcára, majd visszaveszi maszkját. - Aelred hol is tartottunk? kérdezi Szarka. Nos, igen ti merre jártatok?
-Mi elfogtuk Fekete Özvegyet, aki Sáska kezére adott egy héttel ezelõtt, ugyebár.
-Hogy rohadna meg! - mordul fel Szarka. Majd csillapítja magát gyorsan - Bocs folytasd!
-Kihallgathatod õt. A Fészek nevû rejtekhelyen õrizzük. mondja Aelred. Ezután értesített Run minket a koldusnak álcázott társunkon keresztül. Patkány csapatával ütköztünk meg, míg te vezetõjükkel, Patkánnyal és a városi õrséggel foglalkoztál. - fölszaladnak szemhéjai, amint észreveszi, hogy Run fölfelé tekint szintén, ahogy nem rég õ is ezt tette. Követi tekintetét.
-Mi az mit néztek? kérdezi kíváncsian Szarka. Fölpillant õ is.
Egy denevér cikázik a kocsma szélkakasa körül. Immáron mindhárman követik igézõ gyors röptét. Majd eltûnik, miután irányt változtat, és talán a tenger felé veszi útját, ahol a sziklarészen sok barlang ad otthont a szárnyasoknak. Szarka halkan megkérdezi õket:
-Véletlen, hogy egyszerre nézünk egy denevért?
Vége
-- Edited by Qwenor on Friday 13th of May 2011 09:55:28 PM
-- Edited by Qwenor on Friday 13th of May 2011 10:04:04 PM
__________________
Aki tudja, hogy mit kellene tennie, de valamiért mégsem teszi, az tudatosan köpi szembe magát. (Csernus Imre)
Határozott fellépésének és hírhedtségének köszönhetõen megtorpannak a rend õrei. Jobb kézre esõ társa azért már elõveszi a bilincset, amit csuklójára kíván ráhelyezni, hogy a tömlöcbe vessék kihallgatásig. A tolvaj magában is habozik, mert nem akar kárt tenni bennük, csak ha muszáj.
-Íjász! - üvölt fel ekkor vezetõjük.
A bal kézre esõ második katona félre áll a sarkon beforduló szólított útjából. Az íjász gyorsan veti meg lábát, és az idegbe már belehelyezett nyílvesszõt egyenesen a rablóra szegezi. Majd elengedi a nyilat.
A lány meglepetten figyel fel az érkezõre, és csak annyi ideje marad, hogy szembeforduljon vele. A Haláltól a Halál menti meg. Patkány ekkora tért magához, és dühödten teperi földre õt, gyûri maga alá, majd ököllel elkezdi verni famaszkos arcát. Észre sem véve, hogy felfegyverzett katonák gyûrûjébe robbant be.
A katonák elõször megdöbbennek, utána viszont meglepettségükben csak azt teszik, amire nevelték õket. Ölnek. Két õrnek baltája, háromnak dárdája, és a hatodiknak pedig újabb nyila csap le rá egyszerre. Minden irányba vér fröccsen belõle az utcán, majd oldalra terül el holtan végezve be, a volt csatornalakó.
-Uraim - csendül fel Szarka hangja a földrõl. - Egy élmény volt veletek, de most már tényleg mennem kell!
Csizmatõr csillan meg lábbelijén, melyet a mellette levõ lábába vág bele a földön, mire az felüvöltve fél térdre esik. Bajtársa megakadályozná következõ mozdulatában, de elvéti a csapásirányt dárdájával. Csak az utat sérti fel, mire Szarka újabb csapattársát teríti le a földre. Kihátrálna a szélsebes tolvajhercegnõ elõl, de a selymes érintésû kesztyûs kezek már ragadják is grabancon, maga felé húzza õt, és majomugrással mögötte terem, és keményen bemos ezután vezetõjüknek. Kesztyûjébõl újabb kés jelenik meg, melyet a fegyverforgató kéznek a hajlatába vág bele, gyorsan guggol le és komoly ütést mér az ágyékra, mire áldozata összeesik ájultan.
A hosszú szakállú felveszi a társai által elejtett két véres fejszét. A rabló feltalálva magát, magához veszi Patkány rövidkardját, majd szembefordul felbõszített ellenfelével. Megindul felé, majd a fejre mér csapást kardjával, amit ellenfele könnyedén hárít, és ezzel együtt másik kezével a kezdeményezõ felé suhint. Szarka viszont számított arra, hogy kivédi, és cseles mozdulattal támadna a hasra ezután, így mindketten hárítják a másik támadását.
Kalapácsütésszerûen sújt le ezután a nord harcos, másik kezével pedig lentrõl indítja fejszéjét, ami elõl kihátrálva tér ki ellensége. Határozottan lép utána, és a következõ csapásra szánja el magát fentrõl egyenesen fejére. Azonban ez is mellé megy a lány oldalra tér ki, és helyette, a lábon szúrt, és azóta térdeplõ katonának a koponyáját lékeli meg.
Észre sem vette õt, most pedig elvakítja pillanatra a felismerés, hiszen vér fröccsen szemébe. Elkezdi még dühödtebben támadni õt, de innentõl elvesztette lélekjelenlétét össze-vissza vagdalkozni kezd tajtékzottan kiáltozva. Ezúttal a kettõt egyszerre emeli meg, és úgy sújt le oldalról teljes erõbõl. Szarka, nyújtott jobb lábbal, bal lábára támaszkodva bukik le guggolásba. Ugyanezzel a lendülettel áll is fel, és a másik karjai alatt, egyenesen a szívbe döf, majd két kézre fogja kardját, vállal beledõlve, tövig tolja a pengét.
Az utolsónak maradt nord gyalogos, alig fogja fel, hogy mit csinál velük a zsivány, már ragadja õt is meg véres tõrét nyakához szegezve, majd élõ pajzsként irányítja õt a nord íjász felé.
-Ne nyírd ki a társadat, bolond! - üvölti Szarka neki, miközben az õrt magánál tartja, erõsen fogva tartva õt.
-Családom van - nyöszörgi az elfogott.
-Jó neked - mondja kissé csípõs nyelvvel, majd csillapít hangnemén, és nyugtatóan folytatja: - Nyugi nem bántalak. Viszont meg kell értened, hogy a meneküléshez szükségem van rád.
-Amit mondtunk és mondtam neked, abban nem hazudtunk. - mondja még megjegyzésként. - Minden így történt. Tedd, amit kell!
-Nem rég hazatértél egy háborúból - beszél hozzá Szarka, nyugtatva õt, közben figyeli, amint zsarolása beválik, a hatodik megadóan leteszi az íjat és még a tegezt is ledobja maga elé, majd felemeli mindkét kezét. - Kevesen tértetek haza belõle. Hazátok rátok szegezte tekintetét, hogy megvédjétek a királyt. Aki nélkül szertehull e birodalom. Megvédtétek õt és ezzel megvédtétek a Hazátokat. Oly sokan elhulltak, de pont ti visszatértetek. Ne aggódj, nem egy tolvaj fogja elvenni most gyermekeidtõl.
-Inkább te ölj meg, mint egy swadiai! - válaszolja a nord harcos.
-Derék katona - veregeti meg vállát, majd hátrálni kezd vele, és eközben odakiált a másiknak: - Ha nem követsz, viszont látod társad!
-- Edited by Qwenor on Friday 13th of May 2011 09:42:55 PM
-- Edited by Qwenor on Friday 13th of May 2011 10:27:33 PM
-- Edited by Qwenor on Friday 13th of May 2011 10:31:01 PM
__________________
Aki tudja, hogy mit kellene tennie, de valamiért mégsem teszi, az tudatosan köpi szembe magát. (Csernus Imre)