Magyar Elder Scrolls és Mount & Blade fórum

somesz · A Legnagyobb Skyrim Fan

RE: Novellaíró pályázat

Qwenor · Paladin

Tévedés... öten biztos, hogy olvasták eddig az írásokat. wink biggrin

Nos... igaza van somesznek. somesz bácsira hallgassunk akkor, és nagyon jó lenne, ha proail és levantine is írna valamit ehhez. Utána összerakjuk/összerakom a pályázatot, és megpróbáljuk. Ha összejön, összejön, ha nem, akkor következésképp nem. biggrin

Zsűrire két lehetőség van szerintem. Egyik lehetőség, hogy kijelölünk zsűrízőket. A másik, hogy szavazásra bocsátjuk a novellákat, és az első háromé kikerülhetne a honlapra.

Én szívesen kitalálom a verseny szabályait. profailék mondjanak ezekre valamit, és akkor kitehetjük a honlapra a felhívást. Azután uccu neki.

Természetesen ez egy barátságos családi légkörű verseny. Az-az nem is az a lényeg, hogy itt most nagyon versenyezzünk, hanem, hogy adjunk kis meglepetést a népnek.

Hedge Knight · Zsoldos

Egyszerre írtunk Somesszel. smile

Na, hát igen, valahogy úgy kéne, ahogy mondod!

Hedge Knight · Zsoldos

Sziasztok!

Rég nem írtam már a fórumra, bár amolyan "Spectator" módban folyamatosan figyelemmel kísértem mi történik. smile

Qwenor, a kérdésedre:

Nem tudom, egyáltalán érdekelnek e bárkit, ezek a történetek? Személy szerint nekem jutalom gyanánt az is elég, ha valaki elolvassa. smile

Azt gondolom akkor érdemes folytatni a pályázatot, ha van is rá igény. Mindezt csak azért mondom, mert mindössze hárman írtunk ide... Lehet, hogy hárman is olvastuk? wink

somesz · A Legnagyobb Skyrim Fan

Van amúgy szavazó lehetőség a fórumban. Ha elég összegyűlt, akkor címek és írók szerint beüzemelhetem. Jutalom? Beszéljetek levantine-nel meg profaillel, ők az oldal szerkesztői. Ha tényleg komoly pályázatot akartok, akkor érdemes lenne kitenni az oldalra a felhívást, hogy ne csak ilyen "barkács" dolog legyen.

-- Edited by somesz on Monday 24th of October 2011 08:41:40 PM

Deak_Matyas · Lovag

Kedves Qwenor!

Szerintem az lenne egy jó jutalom, ha a 13.sz modot az illető megjelenés előtt egy héttel megkaphatná. Bár ezt a modder csapattal kell majd megbeszélni.

Qwenor · Paladin

Az írások mind nagyon jók. Egy kritika van: írjatok még! smile A floodolás miatt nem írtam még ide a véleményemet, és nem közöltem Szarka kalandjait. De most már folytatjuk ezt a topicot.

Azthiszem, hogy ideje folytatni ezt a topicot. Szeptember meg a nyár, meg az október sok mindennel volt tele, de most lassan vége a tűzkeresztségnek, és ezért újra belevághatunk a Mount and Bladebe, vagy a középkori világba.

---

Pályázat tervezése

Ugyebár az alapfeltétel, amivel ide lehet írni az ez: középkor vagy Mount and Blade (itt szóba jöhet az első rész, a Warband, a Tűzzel Vassal, és modok is).

Mi legyen szerintetek a verseny? Mik legyen a versenynek a további feltétele? A jutalom pedig az lehetne szerintem, ha ezzel profailék egyetértenek, hogy a legjobbnak/legjobbaknak ítélt írások bekerülhetnének a játék magyar hivatalos honlapjára. Aminek öccse ez a fórum.

Vagy szerintetek mi lehetne a jutalmazás? Kell-e jutalom a motiváláshoz? Sok kérdést kellene tehát eldöntenünk.

Addig is, amíg tervezzük, jöhetnek a novellák vagy a versek a már megszokott feltételekkel!

69BFB6C95608D6E5DEC0B85071E0AE7DA1E16E02

---

Ezennel a topicot újra megnyitom! Lássuk, mit hozunk össze az első évadban! smile

-- Edited by Qwenor on Monday 24th of October 2011 02:30:59 PM

Qwenor · Paladin

Igen, és nagyon jók az írásaitok! Most elmegyek két hétre nyaralni a Balatonra, de amikor visszajövök, akkor többet mondok benyomásaimról az írásaitokkal kapcsolatban! Elöljáróban: istencsászárok! smile Visszatérésemkor jövök tehát a kritikámmal, és Szarka kalandjainak folytatásával.

Deak_Matyas · Lovag

Kezdenek gyűlni a jó kis történetek!

Hedge Knight · Zsoldos

1.

Gyülekeznek a jó lovagok,

Férfiak, daliák.

Megmérették vitézségök,

Figyeljetek hát:

Amott jőnek a királyi fiak,

Harlus, s Graveth

Kopját törni készek,

Országik, dicsérje győzelmi ének.

Szilaj mén fújtat, rúgja a földet

Buhurtra kész: Harold, add meg a jelet!

Bőg a tülök, hajrába törnek,

Kopja hajlik, reccsen, s királyi sarj porba nyekken.

Porondon hever Graveth, s mit lát?

Harlus király lova farát, csak a lova farát.

(Swádiai gúnydal)

A Párbaj

Hajnalodott.

A nap még nem bukkant ki a horizont mögül, de a kékesszürke égboltkeleten mároly sárgán izzott, akár a hevített acél. Semmi sem mozdult.

Az éjszaka ragadozói már elhurcolták zsákmányukat, s a nappal teremtményei még vackukban szunyókáltak.

Csend honolt a kaszáló felett.

Sir Duncan de Coucy a tájat kémlelte, ében szín csataménje nagyokat horkantott, a friss hajnali levegőtől.

Thalberl mezeje hatalmas völgyben nyújtózott. Kétoldalt, fenn a dombháton, Rhodok és Swadia, színes sátrai sorakoztak, köröttük a címeres lobogókba olykor belekapaszkodott a hűs hajnali fuvallat, magával hozva a frissen kaszált fű illatát is.

Sir Duncan rákönyökölt a nyeregkápára, s mintha csak kastélya erkélyén bámészkodna, úgy várta a felkelő napot.

Fontos nap ez a mai. Fontos, mert végződjék bárhogy, végre békét hoz.

Elmosolyodott.

Hogy lett ilyen fontos ember? Egyszer majd, ha aggastyán lesz, talán megírja életét, s mikor az emberek azt kérdik: Ki volt a nagy Sir Duncan de Coucy?

Így felel rá:...

***

...Bajvívó volt.

A, de Beaufort család harmadik sarjaként érkezett e világra. Mint legkisebb fiúnak, az atyai örökségből számára már semmi sem jutott, apja ezért papi pályát szánt neki, s tíz esztendősen az Uxhalli szerzetesek közé került.

Gyűlölte a kolostort.

Az aszkézis és a szigorú rendszabályok, nem neki valók voltak. A barátok azt mondták, majd idővel hozzászokik, ám Duncan nem akart hozzászokni, egy ilyen élethez. Ha apja nem adott volna nagyobb összeget a kolostornak, a prior réges-rég megszabadult volna tőle, ám így kénytelen volt eltűrni, de nem elviselni.

-- Edited by Hedge Knight on Friday 3rd of June 2011 10:21:48 AM

-- Edited by Hedge Knight on Friday 3rd of June 2011 10:28:15 AM

Hedge Knight · Zsoldos

2.

A fiú legkisebb kihágását is keményen büntette: Hol megvesszőzték, hol magánzárkát kapott, olykor jeges vízbe ültették, de az ifjú nem tört meg.

Egyetlen dolog volt csak, amiért mégis a kolostorban maradt:

Lambert de Coucy, vagy ahogy a testvérek hívták: Lambert atya.

Az öreg szerzetes, azelőtt templomos lovag volt. Szűkszavú, kemény tekintetű, de melegszívű öregember. Megszánta az ifjú Duncant, ezért engedélyt kért, a priortól, hagy vegye szárnyai alá az ifjú novíciust, s hadd tanítsa a templomos regula szerinti fegyelemre és még valamire: Fegyveres harcra.

"Pallérozd a testet, hogy dicsőüljön a lélek" - hangzott a templomosok, híres mondása.

Attól kezdve az öreg szerzetes foglalkozott vele. Együtt imádkoztak, elmélkedtek, no és persze vívtak. Az apátságban tilos volt gyakorolni a fegyverforgatást, így rendszeres sétákat tettek a király erdejében, mely remek gyakorlóhelynek bizonyult.

Éveken át tanult Lambert atyától, s az öreg veterán, minden harci tudását, és bölcsességét átadta az ifjúnak. Apjaként szerette az öreg lovagot, s tudta, ha innen egyszer kikerül, és valaki a nevét kérdi, azt feleli majd: de Coucy

Mielőtt az idős templomos meghalt, lovaggá ütötte a fiút. Neki adta arany sarkantyúit, lovagi övét, és kardját:

"Ezt pedig, hogy soha el ne feledd az erény útját mondta, s nyakába akasztotta a rózsafűzért, melyet egész életében viselt."

Duncannak nem volt maradása többé. Még aznap elhagyta a kolostort.

Ő is tudta, és a prior is, belőle sohasem lesz felszentelt szerzetes.

Csaknem tizenöt esztendő telt el, hogy elhagyta az atyai házat, s azóta nem hallott a családja felől. Soha nem kereste senki, s neki sem hiányoztak, hisz a legnehezebb éveiben Lambert atya volt mellette. Számára az idős szerzetes jelentette a családot.

Egyszer talán majd hazatér

Talán...

Immár lovag volt, ám pénz nélkül, mindez üres cím volt csupán.

Olyan idők jártak, amikor az igazságot gyakran Isten ítéletére bízták, eszközéül pedig, bajvívókat kértek fel. A halál napszámosait... Persze, nem kevés arany ellenében.

Isten pedig "ítélt", minden vitás pörben.

Tucatjával járták az országot, a hozzá hasonló szerencsevadászok. Gazdagságról, hatalomról, földről álmodoztak. S mily sokan haltak meg valami erénytelen ügy miatt! Most ott nyugszanak az erdőszélen, sírhantjukat korhadt faágakból összekötözött kereszt jelzi csupán, s ma már senki sem emlékszik a nevükre

"Aventiure"

A lovag útja, a kaland, melyen a lovag rátermettségét bizonyíthatja.

Hosszú évekbe, s jó pár kioltott életbe tellett, mire lovagi felszerelést vehetett magának.

Isten, vagy a sors kegyeltje volt? Ki tudja. Egy kicsit talán mindkettőé.

Sir Duncan de Coucy nevét hamarosan mindenki megismerte Swadia szerte. Sorra nyerte a lovagi tornákat, küzdött a hölgyek becsületéért, a hanzák jogaiért, no és persze a gazdag bankházak vitáiban is igazságot tett.

Egyre feljebb emelkedett, a társadalmi ranglétrán. Oly magasra, hogy maga a király is felfigyelt rá, s egy napon a kisemmizett-bukott pap, ott vacsorált a király asztalánál, s történeteivel szórakoztatta őfelségét.

Mióta Duncan az eszét tudta, Swadia, és Rhodok hadban állt egymással. Az öregek azt beszélték: Minden egy réges-régi sérelemmel kezdődött

Akárhogy volt is,véget nem érő, hosszú és nyomorúságos háború volt ez. Olykor az egyik fél felgyújtott egy falut, mire válasz kép a másik felégette a terményt, vagy ostromba fogott egy erődöt. Földek és várak, cseréltek gazdát, de a nagy háború nem hozott sikereket, egyik félnek sem, nyomorúságot viszont annál többet.

A papok átkokat szórtak, a királyok alkudoztak, a nemesek háborúztakA nép pedig szenvedett.

"Oratores, Bellatores, Laboratores" Az Isteni rend! (Imádkozók, harcolók, dolgozók)

Ám a dolgok változnak, s e változásnak nem mindenki örül.

Keleten a Khergit sztyeppéken új szelek fújtak. A törzsek egyesültek, s a kémek egyre aggaszóbb fejleményekről számoltak be:

"Hatalmas horda gyülekezik... Népek tengere... Oly sokan vannak akár fövenyen a homokszemek... A kán már felosztotta a nyugati világot nemzetségfői között...

...A falka hamarosan megindul"

A pápa békét sürgetetett.

- Keresztény öl keresztényt, miközben Hágár fiai templomokat égetnek fel, igaz keresztényeket vetnek rabszolga sorba, s ti hagyjátok ezt?!

- Isten kegyelméből vagytok királyok, s mikor az igaz hit védelmében, Isten a segítségetek kéri, ti mégis egymással acsarkodtok?!

A királyok tehát asztalhoz ültek. Nem annyira a pápa szavai, mint inkább a közös veszedelem kényszeríttette oda őket.

Swadia és Rhodok is belátta: Pontot kell tenni a háború végére, mert a keleti veszedelem mindennél rosszabb. A Vaeghir királyságot úgy söpörték el akár tájfun a szénakazlat, s a dicső Nord királyság napjai is meg vannak számlálva.

- Nem elég a fegyvernyugvás! A két királyságnak szövetségre kell lépnie, s vállvetve útját állni a keleti hordának.

Álljon hát ki két bajvívó lovag. Fegyvereik szenteltessék föl, vérük oldja fel az évtizedes viszályt, s vessen véget a harcnak.

Isten ítéljen!

Ki mást is küldhetett volna Swadia, ha nem Sir Duncant?

De vajon Rhodok kit küld?

***

A Rhodoki tábor felől lovas közeledett.

Egyedül volt.

Nyugodt tempóban ügetett le a völgybe, s mikor közelebb ért, Duncan szemügyre vette. Csataménen ült, egyszerű tunikát viselt, és bőrcsizmát. Fejét nem fedte, sem sisak, sem kalap. Hosszú haja, hátul, egyetlen fonatban végződött, melyet díszes csat fogott össze.

Duncan vetett egy pillantást a férfi veretes lovagi övére, s az rögvest elárulta, hogy nemes emberrel van dolga.

Talán ő az Gondolta.

A lovas egészen közel léptetett hozzá, s a két férfi biccentett egymásnak, majd hosszasan méregették a másikat.

- A nevem Ulric de Blain-Ville Szólalt meg elsőként a lovas. Húszas évei közepén járhatott, nem sokkal volt fiatalabb, mint Duncan. Barna szemei élénken csillogtak,

csinos, már-már lányos, kölyök arcában. Nem tűnt veszélyesnek. Az a fajta volt, akit a piacon az ember nyugodtan félrelökne.

-- Edited by Hedge Knight on Friday 3rd of June 2011 10:18:54 AM

-- Edited by Hedge Knight on Friday 3rd of June 2011 10:22:17 AM

Hedge Knight · Zsoldos

3.

Duncan megtanulta, hogy senkit se nézzen le. A fegyver egyenlővé teszi az embereket, legyenek bármely rendűek, nézzenek ki bárhogy.

"Az elbizakodottság könnyelműség, a könnyelműség ostobaság, az ostobák, pedig nem élnek sokáig."

- Duncan de Coucy mondta, s enyhén meghajolt üdvözöllek, Sir Ulric.

A másik, mindentudón bólogatott, arcán lágy mosoly játszott.

- Neved messze földön híres, uram. Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem a nagy Sir Duncant.

Duncan mintha halvány iróniát érzett volna a másik hangjában. Talán csak fél gondolta s ezzel próbálja meg elleplezni érzéseit. A "Nagy Sir Duncant"

Ami azt illeti ő még sohasem hallotta Ulric nevét.

Elfordította a tekintetét, de magán érezte, a másik kutató pillantásait.

- Szép napunk lesz. Mondta Ulric, újra megtörve a csendet.

Duncan csak bólintott. Nem akart beszélgetni, de amaz nem hagyta abba.

- Szép nap a halálra Nem gondolod, Sir Duncan?

Rápillantott, és Ulric arcán széles, kaján vigyor jelent meg. Így már nem volt olyan lányos az arca.

Duncan nem vigyorgott, csak bámult a másikra, s az állta a tekintetét.

Ostoba ficsúr.

Fent a dombtetőn, a Swádi táborban mozgolódás támadt, s hamarosan díszes kíséretével elindult a völgy felé a királyi menet. Mintha összebeszéltek volna, mert túlfélen a Rhodokiak is megindultak lefelé.

A felkelő nap első sugarai előtörtek a horizont mögül, aranyos fényében végleg elfoszlott a hajnali szürkület, s a mező parányi lényei munkához láttak. Zsongásuk betöltötte a levegőt, zenéjük mintha a királyokat üdvözölné.

Csaknem egyszerre értek le a völgybe.

Pompás csataméneken ültek, a testőrök láncingein, csillogón játszott a reggeli napfény, címeres lobogóik büszkén hirdették nemességük.

Harlus a lovagkirály, ahogy alattvalói nevezték - Duncanhez léptetett.

- Sir Duncan? Öblös kemény hangja mindig erőt öntött az emberbe.

- Felség. Duncan mélyen meghajolt előtte, de nem szállt le a lóról.

- Remélem készen, állsz a viadalra.

- Készen felség.

Harlus végigmérte a másik lovagot, s mikor tekintetük találkozott Ulric enyhén meghajolt, de az arcán bujkáló mosoly, nem tűnt el.

Rhodok királya ügetett oda hozzájuk. Üdvözölte a két lovagot, kissé elidőzve Duncanen, majd Harlus-hoz fordult.

- Üdvözöllek Swadia királya. Hát újra találkozunk?

Harlus kicsit megemelte az állát, úgy mérte végig Rhodok királyát.

Mintha mindenben tökéletes ellentétei volnának egymásnak. Harlus medvetermetű keménykötésű férfi volt, napcserzette arcában égszín szemei szinte világítottak.

Úgy tűnt egész lénye parancsolásra termett.

Graveth király vékony, halovány bőrű volt, ám rókaszerű arcában volt valami nyugtalanítóan kegyetlen vonás.

- Nekünk magunknak, kellene párbajoznunk, nem gondolod? Vetette oda Harlus, s mind tudták mire gondol. A sok évvel ezelőtti Velucai tornára, ahol olyan csúfosan legyőzte őt a kopjatörésben.

A rókaarc finom grimaszba húzódott, majd fellengzős mosolyba váltott.

- Király, nem öl királyt!

Harlus arcán megrándult egy izom, nem szerette az efféle szópárbajokat.

- Az én vitézem készen áll. Szólj, ha a tiéd is. - Mondta, azzal megrántotta a szárat, és visszaügetett kíséretéhez.

Duncan vetett még egy pillantást Ulricra, aztán ő is a király után eredt.

Rhodok kamarása sétált a mező közepére. Kitekert egy nagy díszes pergament, majd fennhangon felolvasta.

Duncan nem figyelt rá. Tudta mi áll benne. Aki ma megnyeri a párbajt, az gazdag ember lesz.

Birtokokat kap, és Marsalli rangra emeli a király. Ezen kívül, a két ország száz esztendeig nem foghat fegyvert egymás ellen.

Száz év béke! Íme egy élet értéke.

A kamarás először Rhodok királyához vitte oda az iratot. Viaszt csepegtettek rá, majd a király belenyomta pecsétgyűrűjét. Swadia királya is lepecsételte az okmányt, majd miután a szerződés megvolt, előléptek a püspökök.

Duncan ingujjra vetkőzött, leakasztotta nyakából a rózsafűzért és a kezére tekerte, majd letérdelt Swadia főpapja elé. Kardját a földbe szúrta, s kezeit a keresztvas alatt kulcsolta imára.

Hallotta a pap szavait, magában mégis az öreg mesterétől tanult templomos imát mondta el:

"Sancti spiritus adsit nobis gratia. Maria, Stella maris, perducat nos ad portam salutis. Amen..." (Kegyelmes szentlélek, ne hagyj el minket. Mária, tengernek csillaga, vezess minket, a megváltás kapujába. Ámen)

A dombtetők megteltek emberekkel, szigorúan tilos volt bárkinek is elhagyni a tábort, míg a küzdelem tart, ám az emberek kíváncsiak voltak, s onnan föntről remek kilátás nyílt le a völgybe.

Amikor a pap befejezte az áldást, Duncan fölegyenesedett, megcsókolta a rózsafűzért, majd visszaakasztotta a nyakába, leoldotta fegyverövét hogy az üres hüvely ne akadályozza s nyugodt léptekkel középre sétált. Fattyúkardjáta vállára támasztotta, úgy várta Ulricot.

A másik is csak a meztelen pengét hozta magával.

Duncan szeme végigfutott a kardján, majd elismerően bólintott: Pompás fegyver.

Amikor közelebb ért, Ulric úgy tartotta a pengét, hogy Duncan elolvashassa a keresztvasra vésett jelmondatot:

"Ante Ferit..."

Nem kellett látnia a másik oldalt, hogy tudja, hogyan végződik a véset:

" ...Quam micat" (előbb vág, mint villan)

Duncan elmosolyodott, sok bajvívó választja ezt, a jelmondatot.

Mutatóujját eddig kardja keresztvasán tartotta, eltakarva a vésetet, de most félrehúzta, és Ulric szája mozgása elárulta, ahogy a betűkkel birkózik.

"Omnes vuluerant..."

Látta a másik arcán a bizonytalanságot, ezért lassan megfordította a kardot.

" ...Ultima necat" (mind megsebez, az utolsó megöl)

Ulric arcán megint megjelent az a visszataszító mosoly, de mintha hiányzott volna belőle a magabiztosság.

A királyi kíséret tagjai szétbontakoztak a mezőn, teret engedve a két lovagnak.

Egy Harold lépett előre, s fennhangon elmondta a küzdelem szabályait:

- A párbaj az egyik fél haláláig tart!

- A kardon kívül, tilos bármely más fegyver használata!

- Tilos bárminemű segítségnyújtás a feleknek!

Elhallgatott, majd szájához emelte kürtjét, s harsány tülköléssel megadta a jelet.

A nap már egészen előbújt, fénylő korongja ott lebegett a látóhatár felett, ám a reggeli harmat még nem száradt föl. Duncan óvatosan megmozgatta talpát a füvön.

Csúszott.

-- Edited by Hedge Knight on Friday 3rd of June 2011 10:09:26 AM

-- Edited by Hedge Knight on Friday 3rd of June 2011 10:10:29 AM

-- Edited by Hedge Knight on Friday 3rd of June 2011 10:11:04 AM

-- Edited by Hedge Knight on Friday 3rd of June 2011 10:22:47 AM

Hedge Knight · Zsoldos

4.

A két férfi, biccentett egymásnak, majd lassan felvették a küzdőtartást.

Ulric magasra emelte a kardját, egészen a feje fölé, térdeit behajlította, s tekintetét ellenfelére szegezte.

"La posta di falcone" - A sólyomállás.

A legtöbb vívó ebből az alapállásból kezd, de Duncan mégsem ezt vette föl.

Enyhe terpeszben állt, kardját maga előtt tartotta, hogy hegye ellenfele arcába nézett.

"La posta longa" - A hosszúállás.

Egyikük sem mozdult. Messze álltak egymástól, így annak, aki elsőnek támad, először lépnie kell a másik felé.

Duncan mélyeket lélegzett, igyekezett kiüríteni elméjét, de mestere szavai mindig ott vízhangoztak benne.

"Miért a kardjára meredsz? Hisz állása mindent elárul"

A Rhodoki mozdult elsőként. Nem egyenesen tört előre, hanem kissé oldalt, majd lecsapott.

Duncan is lépett, könnyedén hárította a csapást, majd feje fölött kört írt le a penge, s a másik combjára sújtott.

Hangosan pendült össze a két acél, s a küzdők egyszerre léptek hátra.

E néhány mozdulatból felmérték a másikat.

Nem is rossz. - Gondolta magában Duncan.

Ulric sokkal jobb volt, mint legtöbb eddigi ellenfele. Nem tett fölösleges mozdulatokat, támadása gyors, és zárt, s védekezése is magabiztos és kemény volt.

Jó! Nagyon jó!

Ulric megint felvette a sólyomállást, s ezúttal Duncan is ugyanezt tette.

Lassan kerülgették egymást. Kicsiket léptek, felkészülve, hogy megvessék lábukat, ha a másik támad.

Ezúttal Duncan indult meg. Kemény pergő támadást zúdított Ulricra.

Fejre sújtott, majd amint kardja elakadt ellenfeléében, máris hasra támadt, pendült a két acél, Duncan oldalt lépett, s ellenfele combjára sújtott.

"Sose szorulj védekezésbe! A védekezésben, nincs győzelem! Támadj!"

Ulric hárította a csapásokat, s mikor Duncan ismét föntről vágott lefelé, egy apró csuklómozdulattal vezette félre a pengét. Acélos sistergéssel csúszott félre Duncan kardja, s a következő pillanatban vállába mart Ulric pengéje.

Mindketten hátraléptek.

Verejtékezve, zihálva meredtek egymásra. Ulric nem mosolygott, vonásain mégis valami nyugodt derű játszott.

Duncan vállán az elfoszlott ing vászna, mohón itta magába kiömlő vérét.

Mély volt a seb, s a maró fájdalom lassan zsibbadósan terjedt végig a karján.

"Jobb kéz fog a keresztvas alatt ez a: Tartó kéz! Bal kéz fog a gombnál, ezzel irányítod a pengét: A vezetőkéz."

Duncan bal keze sérült. A fattyúkarddal lehet egy és két kézzel is harcolni, ám egykezes vívásnál tőrt, vagy pajzsot is használnak.

Ha volt is előnye Ulriccal szemben az most odalett, sőt végzetes hátrányba került.

Eddigi párbajaiban, ha meg is sebesült, mindig képes volt győzni. Mindig meglátta ellenfelei gyenge pontját: Látta, ha gyenge az állás, ha merev a csípő, s azt is melyik keze ügyesebb ellenfelének.

De most...

A hosszúállást vette fel. Amint megmozdította karját, émelyítő forró fájdalom ömlött rajta végig. Tudta, hogy csapásai lassabbak lesznek, és erőtlenebbek.

Meg kell találnia Ulric gyengéjét.

"Ha lándzsák erdejébe lépsz, jusson eszedbe: Az elméd a te védőpajzsod"

Ulric igazi lovag volt. Nem támadta le azonnal sérült ellenfelét. Időt adott Duncannek, hogy összeszedje magát.

Felvette a sólyomállást, és kivárt.

Duncan előrelendült: Nyakra szúrt, de nem tudta befejezni a mozdulatot, mert Ulric lecsapott.

Felhördült kínjában, amikor hárította a Rhodoki csapását. Ahogy izmai megfeszültek, mintha tüzes billogot nyomtak volna a vállába.

Ulric oldalt lépett, pengéje vízszint hasított ellenfele nyakára. Duncan is mozdult, oly hosszúra nyújtva a lépést, hogy az acél, néhány hüvelykel zúgott el feje fölött, s akkor kardja utat talált a másik védtelen hagyott lábán.

Reccsenve hasadt szét a szarvasbőr nadrág s Ulric megtántorodott, amint combjába kapott az acél.

Mindketten hátra léptek.

Ahogy Ulric ránehezedett sérült lábára, arca fájdalmas grimaszba torzult, nem nyöszörgött, nem sziszegett, de vonásain már nem tudott uralkodni.

Duncan zihálva figyelte ellenfelét. Megtalálta Ulric gyenge pontját. Rossz helyen kutatott, amikor a másik technikájában kereste a hibát. A Rhodoki mesterien bánt a kardal, de forró vére olykor elragadta, és ez az, amin nem tudott uralkodni. Amikor Duncan megsebesült, Ulric már magáénak érezte a győzelmet, könnyelmű lett, megrészegítette a dicsőség szele.

"Uralkodj elméden! A veszett kutyát megrészegíti a vér szaga, habzó szájjal rohan bele a csapdába. Légy olyan, mint a farkas: Óvatos, de sohasem gyáva!"

Újra egyenlők voltak.

Ulricot sebzett lába akadályozza majd, a gyors mozgásban, Duncant pedig vállsebe a gyors csapásokban.

Magasba emelte a kardot és várt. Viszonozta Ulric nagylelkűségét: Nem támadt, amíg a másik fel nem készült.

Ulric megtapogatta sebzett lábát, aztán lassan felvette a hosszúállást. Homlokán verejték gyöngyözött, s az arca is sápadtabb lett.

Óvatos lépésekkel araszolt Duncan felé, majd hirtelen előredöfött.

Duncan oldalt lépett, és lecsapott, s mikor kardja pendült a másikén, újra oldalt lépett: Kényszeríttette a másikat, hogy vele mozduljon, hogy sebzett lábát is használja.

Ulric nehézkesen fordult utána, s kardja bizonytalanul állta útját a másikénak.

"A vágás, a lábakban gyökerezik, a csípőben születik, és a karokban érik meg"

Duncan újra és újra lecsapott, őt is lassította sérült válla, mely minden mozdulatnál égetett, de megérezte Ulric kétségbeesését. Érezte, ahogy a másik lélekben meginog. S ó, mily sokszor érezte ezt: Amikor az embert egy pillanatra megcsapja a halál szele, hirtelen rájön, milyen keveset élt, megérti az élet értékét, legyen bármily silány is az.

Duncan mozdult, s ellenfele, egy szívdobbanással lemaradt.

Nyakra szúrt, s amint Ulric felemelte hárításra a kardját, Duncan féltérd ereszkedett, majd a döfő acél, egy félkört leírva hasmánt vágott, s az utolsó pillanatban jobbjával elengedte a markolatot, hogy balkeze hosszan elhúzhassa a mozdulatot.

"A vízikerék"

Mindketten belemerevedtek az utolsó mozdulatba.

A küzdőket figyelő lovagok, nyakukat nyújtogatva bámultak rájuk. Oly gyorsan peregtek az események, hogy nem is igazán tudták mi történt.

Ulric kardja magasan állt a levegőben, tekintetét egy távoli pontra függesztette, s arcán most semmi sem látszott.

Duncan, előtte térdelt, mindkét keze széttárva, mintha csak baráti ölelésre készülne, de a baljában csillogó fattyúkard vérvörös volt.

-- Edited by Hedge Knight on Friday 3rd of June 2011 10:04:52 AM

-- Edited by Hedge Knight on Friday 3rd of June 2011 10:23:15 AM

Hedge Knight · Zsoldos

5.

Ulric lassan leengedte a kardját, majd akár egy részeg hátratántorodott.

A szétfoszlott vászoning, elején vörös folt gyülekezett, s akár valami rejtélyes ragály, bíbor árnya egyre terjedt a fehér anyagon.

Duncan fölpillantott, s a két lovag tekintete egymásba kapaszkodott.

Ulric arcán meg-megrándultak az izmok, szemei könnybe lábadtak, s erőlködve szakadt ki belőle a levegő.

Duncan lassan felegyenesedett, és csak bámult a másikra.

Vége volt.

"Ha két tigris harcol egymással, az egyik megsebesül, a másik meghal"

Ulric megtántorodott, s el is esett volna de, Duncan elkapta. Lassan a fűre fektette, majd elordította magát:

- Kirurgus.

Ulric belekapaszkodott az ingébe, és közelebb húzta magához.

- ...nem... nem kell kirurgus

Mindketten tudták, hogy Ulric a halálán van, s még a kirurgus sem tudja megmenteni, csak meghosszabbíthatja néhány nappal a szenvedését.

Az élet hozta úgy, hogy e napon halálos ellenségek legyenek, mégsem gyűlölte a másikat. Valami egészen mást érzett, amikor a fiatal lovagra nézett:

Mély tiszteletet, és még mélyebb bánatot.

Ulric kínlódó arcán halovány mosoly jelent meg.

- ...ultima necat (az utolsó megöl)

Duncan is valami mosolyfélét erőltetett az arcára.

- elhoztuk a békét... Sir Duncan... beteljesítettük a sorsunk

- Igen, beteljesítettük.

- ....szomjazom

- Apród, hozz vizet. Kiáltotta Duncan.

Ulric még közelebb húzta magához Duncant.

- ígérj meg... valamit kérlek

Duncan bólintott, hogy is tagadhatna meg bármit egy haldoklótól.

- őseim... őseim földjén temess el

- Szavamat adom, Sir Ulric.

Ulricból köhögés szakadt föl, s szája szegletéből vércsík kúszott alá.

- meg kell... bocsátanod nekem

- Nincs mit megbocsátani.

- ...egyszer régen, én is Swádi voltam

Duncan arcán megértés látszott. Az Aventiure során sok lovag elsodródott ősei földjéről.

- a nevem... az igazi nevem

- Ulric de Beaufort...

Duncan szeme résnyire szűkült.

Egy apród lépett oda hozzájuk, kezében kecskebőr tömlőt szorongatott, s ahogy Duncan rápillantott, meglátta a tunikára hímzett címert.

A Beaufort -ok, sólymos-liliomos címere volt, kiegészülve a Blain-Ville-i kócsaggal.

Duncannak szörnyű sejtelme támadt de nem, az nem lehet!

- Az apád hogy hívják az apád?

- Rainhelm de Beaufort... talán ismered őt?

Duncan szája némán mozgott, nem találta a hangját.

- ...ismered őt?

Bólintott: Hát persze, hogy ismerem.

- mond neki - újabb vércsík gördült alá a szájából - mond... hogy jó halálom volt mond, hogy a legkisebb fia is... sokra vitte- zihálva levegőt vett.

- megbocsát majd neked...

Jeges vasmarok szorította össze Duncan szívét:

Istenem, ne! Ez nem lehet!

Sok éve, már hogy elhagyta a családját, s fogalma sem volt, hogy született még egy testvére. Mindig azt mondta: Neki nincs családja! Ám most, ahogy öccse a karjai közt haldokolt, megértette, hogy csak hazudott magának: Létezik kötelék, melyet az ember sohasem téphet el.

Ulric elengedte Duncan ingét, keze bágyadtan zuhant vissza, s egy pillanat múlva teste is elernyedt.

Halott volt.

- Kirurgus - Ordította Duncan.

- Kirurgus!

Bőrkötényes férfi szaladt oda, de elég volt egyetlen pillantást vetnie Ulricra.

- Tégy valamit! - Ordította Duncan.

Arca beletorzult a fájdalomba, s szemeiből patakzottak a könnyek

A kirurgus lehajolt, megérintette Ulric nyakát, aztán lezárta a fiatal lovag szemeit.

- Meghalt, uram. - Mondta halkan.

- Tégy valamit! - Üvöltötte, majd megragadta a doktor nyakát és közelebb rántotta.

- Még él! Még él...

A kirurgus kitépte magát a szorításból és elhátrált tőle.

Duncan halott öccse mellére borult, és kitört belőle a zokogás.

A királyi kíséret tagjai szomorú, de értetlen arccal bámultak rá, még sohasem látták, hogy az egyik bajvívó így megsiratná a másikat.

Harlus király leszállt a lováról, és Duncanhez sétált.

- Állj fel, Sir Duncan.

Duncan lassan rábámult, de nem tudott felállni.

- Megértem a bánatod. Egy nemes embert megölni, mindig fájdalmas.

Duncan a fejét ingatta, majd a zokogásból görcsös nevetés harsant fel.

- Megöltem a saját testvérem...

A király, mintha nem is értette volna a szavakat, homlokán ráncba szaladt a bőr, de csak bambán meredt a másikra.

- A saját vérem!

Harlus király lassan felfogta, a szavakat de semmit sem értett. Mi történt? És, hogyan? Hogy lehetnének testvérek? S, ha testvérek, hogyan kerülhettek szembe egymással?

A két férfi némán meredt egymásra, aztán a királyéban, mintha megértés villant volna, mintha valaki választ súgott volna, ki nem mondott kérdéseire.

Lassan a Rhodokiak felé fordult. Duncan is követte őt, s akkor meglátta.

A róka arcú Graveth király, mosolygott. Tekintetéből mélységes megvetés, és diadal áradt.

- Párbajt akartál Harlus? Hát megkaptad! Énekeltesd meg ezt is a regöseiddel.

- Azt hitted, mindent elfeledek? - mondta, s felszegte az állát.

Közelebb léptetett a két férfihoz, harci ménje hátán ülve, egészen föléjük tornyosult. Egyenesen Harlus szemébe nézett.

- Rhodok sohasem felejt! - Mondta, majd tekintete lassan Duncanre siklott.

- Te pedig, testvérgyilkos ...ma gazdag ember lettél... kiérdemelted!

Félrefordult és köpött egyet.

- Swádiak, nagy lovagok, - undorral ejtette a szavakat - örvendjetek, tiétek a diadal.

Megrántotta a gyeplőt, és kíséretével a nyomában, elvágtatott a Rhodoki tábor felé.

Magasan járt már a nap, melege betöltötte a levegőt, Sir Duncan de Coucy, mégis reszketett.

Még sohasem fázott ennyire.

Vége.

-- Edited by Hedge Knight on Friday 3rd of June 2011 10:01:00 AM

-- Edited by Hedge Knight on Friday 3rd of June 2011 10:23:44 AM

-- Edited by Hedge Knight on Friday 3rd of June 2011 10:24:16 AM

-- Edited by Hedge Knight on Friday 3rd of June 2011 10:26:33 AM

LittleCarolyn · Tanonc

=)

Deak_Matyas · Lovag

Novellaíró pályázat

Qwenor · Paladin

Utólagos engedelmetekkel bemásolnák egy kimaradt részletet... véletlenül elfelejtettem ezt bemásolni, vagy nem másolta be:

Utólag is elnézést! Ez fontos részlet! Ezt olvassátok el az elözőhöz! smile

Felismerésük döbbent csöndet vet közéjük. Egy irányba néznek, mint a szerelmesek, ahogy szívük egyként dobban, reflexeik összehangoltan lépnek a tettek mezejére. A mellettük levő a másik háztetőre nézve, mindketten kiszúrják az árnyékban gubbasztó alakot, aki pont ebben a percben lő ki rájuk egy nyilat. Sötét méregmasszába mártott nyíl veszi kettőjüket célba, és mint egy repülő ecset, pacát fröccsent a macskaköves útra, amely a katedrálishoz visz Sargothban.

Repül feléjük a Halál, de kitáncolnak előle. Egyszerre engedik el egymást, és jobb ötlet híján, ki-ki maga oldalán a tetőnek, hanyatt esve térnek ki, és bucskáznak a föld felé. Szarka gatyaféken csúszik háttal az utca hideg kövei felé, ám kesztyűibe rejtett tőreit a rések közé szúrja le, amivel megakadályozza tehetetlen sodródását végzete felé. Feltérdel, sebesen veszi kézbe íját, feszíti meg nyíllal az ideget, és lő is vissza, támadójuk felé. Run elesik a közösségi háznak a recsegő cserepein, majd tehetetlenül gurul le, de az utolsó pillanatban megkapaszkodik a rozsdás ereszcsatornában végül erős markaival, de a lendület tovább sodorja, és a levegőben lógva eszmél fel kínos helyzetére. Minden erejét összeszedve tartja magát. Egyik saruja alázuhan két-három emeletet, és egy patkány ugrik el idejében odalent előle.

- Szarka! - üvölt fel kétségbeesetten. Nem kiáltozik többet, hanem bizakodva a jó sorsban, tiszta erőből tartja magát.

Meghallja barátja kiáltását.

- Tarts ki, Run! - üvölti, majd gyorsan veszi le válláról a teli tegezt és nyilát.

Felrohan a tető gerincére, ahova azonban követi őt orgyilkosuk. Az éj is hadat üzen, és újabb villámok kíséretében, esővel adja jelzését, hogy kezdhetik a harcot. Szarka kivonja szablyáját, ellenfele pedig egyenes kétpengéjű hosszú karddal közelít feléjük.

Ellensége, a fejére prémes állatból készült ushankát húzott. Kivágott egyszerű fekete felső, és nadrág van rajta. Mély dekoltázsát szépen hangsúlyozza ki valamiféle csontmedál. Kreol bőrű szép arcán kétrét ereszkedik le hosszú copfokba hordott haja vállaira.

A tolvaj védekező állást vesz fel, és összpontosít. Runt meg kell mentenie. Ösztönei jól súgnak neki, ismeretlen támadója felbőszülten ront neki. Ám Szarka hirtelen oldalra vetődik előle, ahelyett, hogy megpróbálná feltartani őt. A nő vad üvöltést hallatva az éjszakában esik be a valaki által nyitva hagyott ablakon.

Nem néz hátra a hírhedt rablóvezér, hanem azonnal a barát segítségére siet elvetődése után. Tudja, hogy Run súlya őt is lerántaná, úgyhogy nagyon stabil ponttá kell válnia, már csak azért is, mert az eső miatt csúszóssá válhat a tetőzet. Kötelet vet a kémény köré, majd a saját derekára is hurkot köt. Ezután sebesen szaladni kezd a magát már alig tartó szerzetes felé.

- Ha jobban belegondolunk átvitt értelemben a madár mentette meg Szent Ferencet a lelki haláltól! Nem igaz? - üvölti Szarka szellemesen, hogy lelket öntsön Runba, amint odaér hozzá leguggolva. Majd folytatja ezt, miközben előkészül a mentésre. - Ilyen ember, mint te, nem hallhat meg. Érted? Nehogy elengedd a tetőt!

Run nem válaszol, csak tartja magát, miközben már minden ízében reszket. Nem gondolkodik azon, hogy egy ilyen törékeny lány miként tudná őt felhúzni a Halál torkából. Vicsorítva, végső küzdelemre szánva el magát, dacol az elerőtlenedéssel.

Szarka jól becsülte meg a kimért hosszt. A kötél megfeszül, amint két kézzel megragadja Run reverendáját, felülről a vállrésznél ragadva meg. Befordítja ökleit a két egymást fedő lepelbe. Minden erejét megfeszítve kezdi el felhúzni őt. Nem sokat emel rajta, de ez éppen elég ahhoz, hogy Run jobb kezével beljebb tudjon jönni újabb kapaszkodót keresve. Most már kevesebbet kell emelnie, és súlypontját áthelyezve a másik oldalán segíti a feljebb jutást.

Az esőzés mára befejeződik, és a firmamentum sötétséget hoz el a városra. Érchang pihen el az éjben, amint mindkettőjüknek eljön a megmérettetés ideje. Dühödt nyöszörgések közepette erőlködnek egymásért, de olyan kitartóan, hogy mindketten hamar átesnek holtpontjukon. Elszánt munka veszi kezdődik mindkettőjük részéről, mígnem Runnak sikerül felfeküdnie, majd hanyatt fordulnia, és végül remegve felülnie.

- Megvagy, tesó? - kérdezi lihegve Szarka, leguggolva melléje, közben lenyesi magáról gyorsan a köteléket. Megpaskolja vállát. Ügyi voltál! Mindjárt jövök!

- Vi vigyázz magadra! - szól a lány után, kifáradtan intve neki.

(csak ez a részlet maradt ki)

-- Edited by Qwenor on Tuesday 17th of May 2011 10:00:51 PM

-- Edited by Qwenor on Tuesday 17th of May 2011 10:01:41 PM

Hedge Knight · Zsoldos

Sziasztok.

Eddig nem volt netem, de mától ismét van, úgyhogy újra követem az eseményeket! :)

Jók az írásaid Qwenor! A karakterek kifejezetten tetszenek! A maszkos tolvajhercegnő alakja egyszerűen remek!!!

Érdekes a stílusod...Eleinte kicsit furcsa volt, de most már tetszik. (Úgy értem nem múlt időt használsz, mint a legtöbb író, hanem jelenben írsz) Külön öröm, hogy nem egyes szám első személyben írsz!

Ja, és látom, nagyon "termékeny" vagy :))

Csak így tovább!

Qwenor · Paladin

A kocsma sikátora felé veszik az irányt, ahol ezen az estén az első kellemes meglepetés éri. Felismeri a köröttük megelevenedő árnyakat. A nyurgatestű jobb keze, és a csapatának egy része. Elengedi az őrt, titoktartásra való kötelezés fejében, majd a többiekhez fordul.

Miután a katona sietve távozik körükből, Run egy szegényes viskó kapualjából lép közéjük. Szemébe néz Szarkának, aki viszonozza kedves pillantását. Aelred is odalép hozzájuk, amikor mindketten feléje fordítják tekintetüket, érdeklődve hallgatják őt.

- Run szólt nekünk, hogy segítségre lehet szükséged. Találkoztál Patkánnyal? - kérdezi, és fölnéz egyszerre csak az égre valamiért.

- Igen. - mondja, majd némi részvéttel hangjában megjegyzi: - Már halott. Run elmesélte, hogy találkoztam egy nővel, aki ránk támadott? - kérdezi Szarka Aelredet.

- Igen.

- Nos Patkány azt állította, hogy ez a nő azt parancsolta neki, hogy öljön meg engemet. Annyira meg akart ölni engemet, hogy azt sem vette észre, hogy az őrség figyelmét is felkeltette, majd a szemük láttára tepert le, és akart szétverni a földön. mondja fejet csóválva. Az őrök végeztek vele. Ti merre voltatok? Ennyi ideig tartott Runnak összeszedni titeket? Bár nem csodálkozom ennyi lógás után - nevet fel édesen, és megpaskolja Run felkarját. - Minden rendben, testvér?

- Minden rendben, húgi - feleli Run. Közben észreveszi, hogy Aelred milyen sokat pillant fölfelé.

- Testvérnek fogadjuk egymást? - kérdezi felkacagva Szarka.

- Ha már egy Atyánk van - bólint egyetértve Run. - Mostantól a húgom vagy, Szarka.

- Te pedig a bátyám, Run.

- Barátok mindörökké.

- Barátok mindörökké - kuncog fel Szarka. Pillanatra lekapja álarcát, eltakarja fél arcát a többiek elől, és gyorsan puszit nyom a férfi nyugodt arcára, majd visszaveszi maszkját. - Aelred hol is tartottunk? kérdezi Szarka. Nos, igen ti merre jártatok?

- Mi elfogtuk Fekete Özvegyet, aki Sáska kezére adott egy héttel ezelőtt, ugyebár.

- Hogy rohadna meg! - mordul fel Szarka. Majd csillapítja magát gyorsan - Bocs folytasd!

- Kihallgathatod őt. A Fészek nevű rejtekhelyen őrizzük. mondja Aelred. Ezután értesített Run minket a koldusnak álcázott társunkon keresztül. Patkány csapatával ütköztünk meg, míg te vezetőjükkel, Patkánnyal és a városi őrséggel foglalkoztál. - fölszaladnak szemhéjai, amint észreveszi, hogy Run fölfelé tekint szintén, ahogy nem rég ő is ezt tette. Követi tekintetét.

- Mi az mit néztek? kérdezi kíváncsian Szarka. Fölpillant ő is.

Egy denevér cikázik a kocsma szélkakasa körül. Immáron mindhárman követik igéző gyors röptét. Majd eltűnik, miután irányt változtat, és talán a tenger felé veszi útját, ahol a sziklarészen sok barlang ad otthont a szárnyasoknak. Szarka halkan megkérdezi őket:

- Véletlen, hogy egyszerre nézünk egy denevért?

Vége

-- Edited by Qwenor on Friday 13th of May 2011 09:55:28 PM

-- Edited by Qwenor on Friday 13th of May 2011 10:04:04 PM

Qwenor · Paladin

Határozott fellépésének és hírhedtségének köszönhetően megtorpannak a rend őrei. Jobb kézre eső társa azért már előveszi a bilincset, amit csuklójára kíván ráhelyezni, hogy a tömlöcbe vessék kihallgatásig. A tolvaj magában is habozik, mert nem akar kárt tenni bennük, csak ha muszáj.

- Íjász! - üvölt fel ekkor vezetőjük.

A bal kézre eső második katona félre áll a sarkon beforduló szólított útjából. Az íjász gyorsan veti meg lábát, és az idegbe már belehelyezett nyílvesszőt egyenesen a rablóra szegezi. Majd elengedi a nyilat.

A lány meglepetten figyel fel az érkezőre, és csak annyi ideje marad, hogy szembeforduljon vele. A Haláltól a Halál menti meg. Patkány ekkora tért magához, és dühödten teperi földre őt, gyűri maga alá, majd ököllel elkezdi verni famaszkos arcát. Észre sem véve, hogy felfegyverzett katonák gyűrűjébe robbant be.

A katonák először megdöbbennek, utána viszont meglepettségükben csak azt teszik, amire nevelték őket. Ölnek. Két őrnek baltája, háromnak dárdája, és a hatodiknak pedig újabb nyila csap le rá egyszerre. Minden irányba vér fröccsen belőle az utcán, majd oldalra terül el holtan végezve be, a volt csatornalakó.

- Uraim - csendül fel Szarka hangja a földről. - Egy élmény volt veletek, de most már tényleg mennem kell!

Csizmatőr csillan meg lábbelijén, melyet a mellette levő lábába vág bele a földön, mire az felüvöltve fél térdre esik. Bajtársa megakadályozná következő mozdulatában, de elvéti a csapásirányt dárdájával. Csak az utat sérti fel, mire Szarka újabb csapattársát teríti le a földre. Kihátrálna a szélsebes tolvajhercegnő elől, de a selymes érintésű kesztyűs kezek már ragadják is grabancon, maga felé húzza őt, és majomugrással mögötte terem, és keményen bemos ezután vezetőjüknek. Kesztyűjéből újabb kés jelenik meg, melyet a fegyverforgató kéznek a hajlatába vág bele, gyorsan guggol le és komoly ütést mér az ágyékra, mire áldozata összeesik ájultan.

A hosszú szakállú felveszi a társai által elejtett két véres fejszét. A rabló feltalálva magát, magához veszi Patkány rövidkardját, majd szembefordul felbőszített ellenfelével. Megindul felé, majd a fejre mér csapást kardjával, amit ellenfele könnyedén hárít, és ezzel együtt másik kezével a kezdeményező felé suhint. Szarka viszont számított arra, hogy kivédi, és cseles mozdulattal támadna a hasra ezután, így mindketten hárítják a másik támadását.

Kalapácsütésszerűen sújt le ezután a nord harcos, másik kezével pedig lentről indítja fejszéjét, ami elől kihátrálva tér ki ellensége. Határozottan lép utána, és a következő csapásra szánja el magát fentről egyenesen fejére. Azonban ez is mellé megy a lány oldalra tér ki, és helyette, a lábon szúrt, és azóta térdeplő katonának a koponyáját lékeli meg.

Észre sem vette őt, most pedig elvakítja pillanatra a felismerés, hiszen vér fröccsen szemébe. Elkezdi még dühödtebben támadni őt, de innentől elvesztette lélekjelenlétét össze-vissza vagdalkozni kezd tajtékzottan kiáltozva. Ezúttal a kettőt egyszerre emeli meg, és úgy sújt le oldalról teljes erőből. Szarka, nyújtott jobb lábbal, bal lábára támaszkodva bukik le guggolásba. Ugyanezzel a lendülettel áll is fel, és a másik karjai alatt, egyenesen a szívbe döf, majd két kézre fogja kardját, vállal beledőlve, tövig tolja a pengét.

Az utolsónak maradt nord gyalogos, alig fogja fel, hogy mit csinál velük a zsivány, már ragadja őt is meg véres tőrét nyakához szegezve, majd élő pajzsként irányítja őt a nord íjász felé.

- Ne nyírd ki a társadat, bolond! - üvölti Szarka neki, miközben az őrt magánál tartja, erősen fogva tartva őt.

- Családom van - nyöszörgi az elfogott.

- Jó neked - mondja kissé csípős nyelvvel, majd csillapít hangnemén, és nyugtatóan folytatja: - Nyugi nem bántalak. Viszont meg kell értened, hogy a meneküléshez szükségem van rád.

- Amit mondtunk és mondtam neked, abban nem hazudtunk. - mondja még megjegyzésként. - Minden így történt. Tedd, amit kell!

- Nem rég hazatértél egy háborúból - beszél hozzá Szarka, nyugtatva őt, közben figyeli, amint zsarolása beválik, a hatodik megadóan leteszi az íjat és még a tegezt is ledobja maga elé, majd felemeli mindkét kezét. - Kevesen tértetek haza belőle. Hazátok rátok szegezte tekintetét, hogy megvédjétek a királyt. Aki nélkül szertehull e birodalom. Megvédtétek őt és ezzel megvédtétek a Hazátokat. Oly sokan elhulltak, de pont ti visszatértetek. Ne aggódj, nem egy tolvaj fogja elvenni most gyermekeidtől.

- Inkább te ölj meg, mint egy swadiai! - válaszolja a nord harcos.

- Derék katona - veregeti meg vállát, majd hátrálni kezd vele, és eközben odakiált a másiknak: - Ha nem követsz, viszont látod társad!

-- Edited by Qwenor on Friday 13th of May 2011 09:42:55 PM

-- Edited by Qwenor on Friday 13th of May 2011 10:27:33 PM

-- Edited by Qwenor on Friday 13th of May 2011 10:31:01 PM

Magyar Elder Scrolls és Mount & Blade fórum

Második rész