...Vigyázz, dõl a fa!- ordította a paraszt, minden erejébõl. A roppant méretû fenyõ pedig szépen, komótosan elkezdett dõlni, recsegve-ropogva zuhant a föld felé, egyre gyorsabb tempóban. Zuhanás közben pedig mindent magával vitt, a környezõ fák ágait, a madárfészkeket,és úgy általában véve mindent. Az alatta állók pedig szétfutottak a szélrózsa minden irányába. Jól is tették, mert igencsak fájt volna, ha valamelyikükre rá-esik.Ha túléli,fájt volna. Durr! Végül megérkezett, egy földet rázó huppanás kíséretében. És miután a por elült, szorgosan hozzáláttak a gigászi méretû fenyõ feldarabolásának. Emberünk, akirõl e történet szól, látta az egészet, ott ment el mellettük az úton. Vele ment leghûségesebb kísérõje, s egyben barátja is, egy éj fekete, pompázatosan szép ló. Bhurkisz volt a neve. Elválaszthatatlanok voltak, évek óta ismerték már egymást, és többször mentették már meg egymás életét, mint azt bárki el bírná képzelni. Ahogy ott mentek el a favágók hada mellett, át egy nagyon kicsi, de annál szebb fahídon, amely konkrétan egy nagyobb pocsolyát ívelt át, feltûnt nekik az úton egy botra támaszkodó, kézmozdulatokkal irányító idõs paraszt. Hosszú, levescsurgató bajsza volt, görnyedt testtartása, és egy nagy, szinte az egész arcát elfedõ vászonkalapja. Jezügil,mikor odaért tõle néhány lépésnyire, megállt, és leszállt barátjáról, Burkhiszról. Odament az öreg földmûveshez (mert öreg volt), s tisztelettudóan megszólította: - Adjon isten, bátyámuram! Köszönt nagy hangom, hogy az öreg biztosan meghallja. Az pedig így szólt vissza: - Adjon isten, öcsém. Mond, mi járatban vagy erre? - Hát, bátyám, tisztelettel kérdem, van e munka errefelé? Szívesen segítenék benne, ha akadna. - Pont jókor jöttél -felelte vigyorogva az öreg falusi- elkélne egy kis segítség a fák kivágásánál. Jön a tél, sok tüzelõ kell,és nincs elég szorgos kéz. Jöjj, megmutatom a raktárunkat. Majd elvezette Jezügilt a falu "raktárába". Ez a raktár nem volt más, mint egy félig négyzet, félig kör formájú bodé. Fából készült, néhány deszka már el volt korhadva rajta, de a célnak megfelelt. Amint odaértek, az öreg bácsi összeszedte minden erejét, hogy a szintén fából készült ajtót betolja. Háromszor is megpróbálta, kevés eredménnyel. Hiába, nem fiatal már, nincs benne annyi erõ, mint egykor. Végül Jezügil oldotta meg a problémát, egy határozott kézmozdulattal taszított egyet a fa-ajtón, amely így rögvest kinyílt. Benne még volt elég erõ. Miután sikerült kinyitni az ajtót, az öreg bácsi megköszönte a segítséget, kifújta magát,ezután pedig bement a raktárba egy alkalmas eszköz keresésére a favágáshoz. Jezügil addig nekitámaszkodott a raktár falának, és csak úgy, távolról, szemügyre vette a falut. Szegény kis falu volt, néhány házzal, egy kis szántóval, egy nagyobbacska legelõvel, a közepén két fával, egy kúttal, és egy nagy, széna tárolására alkalmas toronnyal. - Hm, szép hely-mondta elismerõen, majd lovára nézett. Épp játszott a falu gyermekeivel. Játékos természetû hátas volt, és nagyon barátságos. - kéjenc dög- mondta nevetve Jezügil, de eme mondatában csöppet sem volt sértõ szándék. Nagyon szerette a lovát, és az is szerette õt. A bácsi közben kijött a raktárból, ami a fenyõfák melletti kis dombon volt, kezében egy nagy, enyhén rozsdás fejszével. - Tessék, öcsém, használd-mondta. Tudom, nem a legjobb, s nem is a legszebb, de a célnak éppen megfelel-szólt, majd átnyújtotta a szerszámot. - Köszönöm-köszönte meg hõsünk illedelemesen, majd a fák felé vette útját. Majd odaért, köszönt a legnagyobb favágónak. Az megmutatta, melyik fát kell kivágni. Jezügil pedig hozzálátott.Órákon át vagdalta a fát.De sajnos, a favágás hangal is együtt jár, és felkeltették egy, a környéken fosztogató rablóbanda figyelmét.
- Fát vágnak-szólt a vezérük vigyorogva. Könnyû zsákmány! Kiáltotta utána, majd a falu felé vették az irányt..
VÉGE az elsõ fejezetnek
-- Edited by Khergitman97 on Tuesday 15th of January 2013 05:20:07 PM
Kardját maga elé vette, készen arra hogy megütközzön újra. Tudta, hogy el tud bánni ezzel a kettõvel. Ekkor azonban fület bántó reccsenéssel egy tõr vágódott a fejsebes bandita homlokába. Rhuindall kicsit unottan lazított tartásán, majd hátraszólt Nikarimnak: - Tudod, hogy utálom, ha ezt csinálod. - Ugyan, csak kisegítelek. felelt a háta mögül Nikarim. - El tudok bánni vele. A szerencsétlen bandita közben rémülettõl elkerekedett szemekkel figyelte a párbeszédet, ami után valószínûleg a halála következik. Könyörögni kezdett: - Kérlek, ne tegyétek. dobta földre fegyvereit. Megadom magam. A két barát számított erre. Rhuindall közelebb lépett. - Egy indokot mondj, hogy miért ne öljünk meg. A család nem kifogás. Gondolkoznod kellett volna elõtte. - Nincs családom. zihált a bandita de a szolgálataimat fel tudom ajánlani. Pénzem kevés van, de azt is nektek adom. Tessék! Ezzel a lábukhoz dobott egy soványka erszényt. Rhuindall megbökte a kardjával. Valóban csak kevés érme volt benne. Visszanézett a banditára. - Neved? vetette oda a kérdést. - Kordunszolgálatodra, uram. nézett reménykedve, megalázkodva a termetes ember. Nikarim ránézett. - Szerinted? kérdezte. - Próba, szerencse. kétkedett Rhuindall. Kordun újra beszélni kezdett: - Ha mellettetek maradhatok, ígérem, rászolgálok bizalmatokra. Hû leszek mindhalálig. - Jó, jó elég lesz. intette le Rhuindall. szerencséd, hogy ilyen becsületes pofád van. morogta ezt immár szinte magában.
Átkutatva a banditákat, azt találták, amit vártak semmit. Összeszedelõzködtek, a hullákat a fal mellé húzták, majd sietve folytatták útjukat.
~¤~
Nikarim megborzongott, összeszorította magán a köpenyt, majd ismét leült, ezúttal a tûz közelében. Rakott rá három hasábot, kicsit meglegyezte, hogy lángra kapjon, majd újra gondolataiba merült.
~¤~
Azóta történtek események. A kocsmában, ahova mentek hozzájuk csatlakozott egy kisebb csapat, akik szintén a csatatérrõl menekültek el, õket ismerték Rhuindallék. Így már végre elviselhetõvé vált a csapat létszáma. Immár tizennégyen voltak. Elhatározták, hogy útra kelnek, megkeresni a többi barátjukat, akik túlélhették a csatát. Rhuindallt választották meg vezetõjüknek, õ volt a legbecsületesebb, legtöbbet tapasztaltabb a csapatban. Minden este õrség állt, helyesbítve aludt gyakran. Sajnos Rhuindall sem tudta mindig megakadályozni, hogy efféle figyelmetlenség ne történjen. És így is jártak pórul. Egy kisebb rablóbanda megtámadta õket, miközben aludtak. Megölték az õrt, Thinget, és mivel mindezt sikerült zaj nélkül végigvinni rávetették magukat a többiekre. Szerencsére jól képzettek voltak így csak szerencsétlen Margot tudták lekaszabolni, azonban a többiek hamar ellenük rontottak és sikerrel visszaverték a támadást. A legtöbb bandita meghalt, ám ketten el tudtak menekülni. Kifosztották a hullákat, elvették, ami értékes lehetett, majd arrébb vonszolták õket és megkettõzött õrséggel pihentek tovább. Megszokták már a hirtelen változásokat, túl tudták tenni magukat rajta. Másnap felszedelõzködtek és továbbmentek.
~¤~
Azóta semmi lényeges nem történt. Betértek egy faluba élelemért de kerülték az utakat. Nikarim körbenézve látta, hogy hamarosan eljön az õrségváltás ideje. Felállt, odasétált a társaihoz és felkeltette a soron következõt, majd átadta magát a rég várt szendergésnek
- Ébresztõ! böködte meg Rhuindall vigyorogva. Mindig vigyorgott reggelente. Alapvetõen vidám fickó volt, de ha a helyzet úgy követelte mindig alkalmazkodni tudott . Harcban, vitában, kocsmában, mindenhol megállta a helyét. - Ébren vagyok. morogta Nikarim. Aznapi tervük az volt, hogy bemennek egy közeli faluba élelemért és útbaigazításért. Rhuindall úgy tudta innen félnapi járóföldre található a Jerok falu.
Összeszedelõzködtek, majd elindultak...
__________________
Nothing is true, until it happens. Fight for righteousness!
A faluhoz egy kis erdõrészen át vezetett az út. A cimborák vidáman beszélgetve sétáltak egyszer csak azonban a legidõsebb katona, Trokhul megtorpant.
- Állj! - kiáltott fojtott hangon. A többiek megtorpantak, de nem értették mi a gondja az öregnek. - Nem látjátok? - mutatott elõre az agg katona. Ekkor végre észrevették õk is. A kis erdõ, melyben voltak, egy dombon terült el és így ráláttak a falura, ahol szokatlan nagy mozgolódás volt. - Katonák! - szisszent fel Rhuindall. - Mi legyen? - kérdezték társai. Rhuindall mintha meg sem hallotta volna, meredten bámulta a falut, szemét erõltetve. - Úgy harmincan lehetnek, de fel vannak fegyverkezve tetõtõl talpig. Fõleg hosszú lándzsáik vannak. Vagy banditák vagy keresnek valakit, mindenesetre a falubelieket összehívták és fenyegetik. De nem látok bármiféle jelzést, hogy nemes szolgálatában lennének - állapította meg végül. Ránézett a többiekre. Nikarim látta a szemében a harci lázat jellemzõ lángolást. Õ már tudta mit tervez. - Mit szólnátok egy...? - kezdte de a többiek már bele is vágtak - Mire várunk? - Harcot! - Csak a falusiak merjenek segíteni - reménykedett egyikük. - Fognak. - komorodott el Rhuindall. Mindig is bízott az egyszerû emberekben. Õ maga is onnan kezdte, ismerte azt az életet. A családját is így vesztette el. Banditák szállták meg a falut, és pont az õ családját szemelték ki, hogy elrettentõ példát mutassanak Azóta harcol a törvényen kívüliek elleneddig sikerrel. - Fegyverbe. - adta ki a parancsot pár pillanatnyi csend után. A társai szó nélkül is tudták mi a dolguk. Zsákok kerültek a vállról a földre, páncélingek kerültek a zsákokból a testekre. Kardokat csatoltak fel, sisakok kerültek a csuklyák alá. A páncélingeik fölé még vettek egy rongyos ruhadarabot, hogy takarják a banditák elõl fegyverzetük. Elindultak lefele a dombról, a házak mögött bujkálva, hogy egyelõre ne lássa õket senki. Amikor megfelelõ közelségbe értek meghallották mit mond éppen a banditák vezérének tûnõ alak, akinek a lábánál már feküdt egy mozdulatlan alak, valószínûleg halott. Rhuindall feldühödött ezen. Azonban figyelni kellett, ha segíteni akartak az ártatlan parasztokon. - Kluon, Virtag, Parten, Loan, Guirdal, ti menjetek a falu vezetõjének házába. Találtok ott egy ládát a sarokban, azt hozzátok el. Vigyázzatok hátha elrejtõzött egykettõ ezekbõl a férgekbõl odabenn. - Eljött a mi idõnk. suttogta Rhuindall. Utánam! Kióvakodtak a házak mögül, szerencsére a banditák háttal álltak neki és az ólak is úgy ahogy takarták õket. Az öt embernek a nyomába eredtek, akiket elküldött a vezér. Óvatosan kivonták a kardokat, Rhuindall maga mellé intette még négy társát. Minél kevesebben mennek annál nagyobb az esély, hogy nem buknak le. A többieknek mondta, hogy várjanak itt, és ha közbe kell lépni, ne tétovázzanak. Néma csendben óvakodtak az öt bandita után. Azok nem néztek hátra, bíztak a társaik védelmében. Rhuindall intett Nikarimnak, amikor elegendõ közelségben voltak. Nikarim elõszedett kettõt híres dobótõrei közül, amivel boszorkányos ügyességgel bánt. Jobb és bal kezébe helyezve õket halkan elõrelépett a gyilkosok felé, akik immár az ajtó közelében álltak. Mindössze öt lépés választotta el õket egymástól. Nikarim bólintott, erre a társai elõreugrottak. Mindent csendben tettek, gyorsan kellett végezniük. Mire a banditák felocsúdhattak volna két társuk tarkójukban tõrrel, még két társuk elvágott torokkal rogyott a földre. A harmadik ügyesebbnek bizonyult, azonban szerencsére õ sem tudott megszólalni. Az elsõ csapást ki tudta védeni, utána három kard vágott a fejére, földre kényszerítve ezzel õt is. Azonban ami megtörtént, megtörtént. Az akasztófáravaló még el tudta magát kiáltani, a pokolba vezetõ útja elõtt. Ez a kettõ már elég volt, hogy a banditavezér felfigyeljen és ordítson feléjük:
- Mi történt, nyomorultak?! Rhuindall mély levegõt vett és kilépett a takarásból, majd rögtön elkiáltotta magát õ is: - Falusiak! Társaimmal megmentésetekre siettünk ide! Segítsetek a galád gyilkosok elleni küzdelemben! - Öljétek meg õket! õrjöngött a vezér - fejükrõl a varjak csipkedjék le a húst még ma! A falusiak körében pánik hatalmasodott el. Szétszaladtak, mint a megijesztett birkák az akolban. De Rhuindall csakhamar rájött, hogy nemhiába bízott bennük. Nem menekülni kívántak. Bosszút. Szerszámaikat megragadták, ki mit tudott és nekiestek sanyargatóiknak. Rhuindall és emberei is õrjöngve vetették neki magukat az ellennek. Véres és zavaros csata bontakozott ki Jerok békés falujában
-- Edited by Rhuindall on Tuesday 6th of November 2012 11:12:41 PM
__________________
Nothing is true, until it happens. Fight for righteousness!
Rhuindall körbenézett. Semmi sem mozdult, mindenki aludt. A tûz már csak alig pislákolt, kellene rakni rá. Az õrszem a kijelölt helyen teljesítette a szolgálatot. Rhuindall megnyugodva konstatálta, hogy ébren van. Amióta nemrég lecsapott rájuk egy rablóbanda, azóta emberei hallgattak szavára és éberebbek voltak. Elõtte gyakran elaludtak, nemfigyeltek. De mióta Thinget és Margot megölték az így is csekély létszámú csapatból, azóta sokkal nagyobb a fegyelem és egyetértés. Kár, hogy csak emberéletek árán sikerült elérni - gondolta Rhuindall keserûen. Rendszeresen felébred hajnalonként, valami nem hagyja nyugodni. Ilyenkor leellenõrzi az õrséget, esetleg sétál egy-két kört, majd visszafekszik aludni. Most, hogy látta az õrt éberen, máris kezdett elálmosodni. Visszafeküdt és megpróbálta újra elküldeni elméjét az álmokhoz.
~¤~
Csend volt a kis tábor körül. Már a tücskök is aludtak. Hajnalodott. Az õr, Nikarim, didergett kissé. Melegebb égtájakhoz volt szokva, messzirõl jött szerencsét próbálni. Rhuindallal a csatatéren találkozott, egybõl megkedvelték egymást. Két év telt el azóta, s barátságuk azóta testvérséggé kovácsolódott. Megborzongott. Ennyire északon még nem járt. Összehúzta magán a posztóköpenyt, majd felállt, hogy sétáljon pár kört és megmozgassa elgémberedett tagjait. Közben, mint ahogy õrségben szokta végiggondolta az eddig eseményeket. Elkalandozott a figyelme a múltban... Rhuindallal a csatatéren találkoztak, de nem úgy ahogy gondolnák sokan. A seregüket szétverték, mindketten megsebesültek. Bevetették magukat a bozótba, menekülve a túlerõ ellen. Szerencsére úgy tûnt a katonák nem vették észre õket. Nikarim futott, ahogy csak a páncélja súlya engedte. Bokrokon gázoltak keresztül, tüskék álltak bõrükbe, de nem törõdtek vele. Egyszercsak Nikarimnak nem ért földet a lába. Meglepetésében hang nélkül esett bele az elõtte tátongó gödörbe. Rhuindall, aki mögötte futott nemtudott megállni így komikusan egymás után estek bele a gödörbe.
Ha más személyt láttak volna, akivel ez történik bizonyára a földön fetrengtek volna a röhögéstõl. Helyzetük azonban így nem volt túl kecsegtetõ. A gödör körülbelül három méter mély volt, egyikõjük sem érte fel a peremét. Csapdába estek.
Egy szót sem szólt egyikük sem tudták mi a dolguk. Néma csendben hallgatóztak, követik-e õket. Eddig nem hallottak semmi arra utaló jelet. Felsóhajtottak. Sikerült. Elszöktek. De milyen áron? Cseberbõl vederbe. Nikarim a múltra emlékezve elmosolyodott. Utólag visszagondolva elképzelte magukat, ahogyan egymás után belezuhannak a gödörbe. Még így századjára is nevetséges volt. Igaz nagy nehezen sikerült kimászniuk, de mindketten megsínylették a kalandot. Rhuindall bakot tartott Nikarimnak, és így sikeresen kijutott a gödörbõl. Majd Nikarim egy félórás keresés után talált egy megfelelõ ágat, amit lenyújthatott Rhuindallnak, hogy kimásszon. Óvatosan visszalopakodtak a csatatér felé, természetesen immár páncél nélkül, amit elrejtettek egy bokor alatt. Túl nehéz volt, zajt csapott volna. A csatatéren elborzadtak mindketten. Sok harcban részt vettek bár de a látványt ember nem tudja megszokni. Hullák tömkelege hevert temetetlenül, a levegõben iszonyú bûz lebegett. Nikarim Rhuindallra nézett. Õ bólintott. Sajnos a túlélés érdekében muszáj volt megtenniük ezt a cselekedetet. Sorba járták a hullákat, elszedték, ami érték náluk volt. Sok ismerõs arcot láttak, õket békében hagyták, csak az ellenségtõl vették el amilyük volt. Amikor annyi erszény volt náluk, hogy nem fért el több a kezükben, visszaindultak a bozót felé. Váratlanul Rhuindall megtorpant és lenézett. Nikarim is megállt és figyelte mit csinál a társa. Rhuindall egy tetem mellett guggolt. Páncélzatán látszott hogy úr lehetett, amíg élt. Rhuindall ránézett Nikarimra és enyhén elmosolyodott. - Egy új fegyver sosem árt mondta, azzal lecsatolta a kardot a holttest oldaláról. És különben sem hiszem, hogy õ hasznát venné. - Igazad van, bár én maradok a saját szablyámnál. felelte Nikarim. - Hát az én kardom már koránt sincs olyan fényes állapotban, mint a Tied és ráadásul ez hosszabb is. E kis csevely után továbbindultak. Beérve az erdõbe magukhoz vették páncéljukat és megszámolták a pénzt, amit zsákmányoltak. Egészen csinos összeg jött össze, majdnem 1500 dénár. Egymásra nézve elmosolyodtak, ezzel biztosan ellesznek egy jó ideig. Pluszba még ott volt az a kevéske pénz is, ami náluk volt. Összerakták így minden vagyonuk és kiderült, hogy majdnem 2000 dénár. Még ha nem is úriasan de jómódúan megélhettek belõle egy jó darabig. Rhuindall a folyton magánál hordott zsákba rejtette a páncélokat, a vagyont pedig kétfelé osztva mindketten a ruhájuk alá tették. Nekivágtak az útnak, arra amerre a legközelebbi falu volt. Ott vettek maguknak egy kevés útravalót, amivel kibírják Froundig, a kikötõvárosig a tenger partján. Odaérve természetesen elsõ útjuk a kocsmába vezetett volna. Késõ este volt. Mindketten vidámak voltak a közelgõ sör gondolatától. Azonban úgy tûnik nem ez volt a sorsuk. Váratlanul Négy ember lépett eléjük és még kettõ bontakozott ki az árnyékból mögülük. -Aggyátok má ide amitek va és mindnyájan bódogan távozhatunk inne. Társai röhögtek, majd fenyegetõen közelebb léptek. Felszerelésük enyhén szólva pocsék volt, fegyverük némelyiknek csak egy bunkó volt, másoknak hosszabb kés. Rhuindall és Nikarim egymásra nézett. Bármily tapasztalt harcos is valaki, szíve ilyenkor a torkában dobog. Nézték egymást, majd Nikarim bólintott. Kirántották kardjaikat majd egymásnak vetették hátukat. Nikarim fordulta hátsó kettõ felé, Rhuindall pedig a másik négy felé fordult. A banditák kissé elbizonytalanodtak, megérezték, hogy õk ketten tapasztaltabbak. Azonban a pénz és a kardok látványa erõsebb volt, arra gondoltak azokat is eladhatják. Azonban úgy tûnt nemigen jutnak el a kereskedõig az idegentõl szerzett karddal. A két cimbora eléggé furcsa taktikát választott. Védekezés helyett nekirontottak a banditáknak. Páncéljaik nélkül gyorsabban mozogtak. A zsákot Rhuindall letette, majd nekirontott a tolvajoknak. Az elsõnek azonnal belehasított a fejébe, azonban az idõben hátrakapta a fejét, hogy ne haljon bele a csapásba. Viszont még így is elöntötte fejét a vér és megtántorodott. A másik három addig nekirontott Rhuindallnak. A fa bunkóssal Rhuindall kevésbé foglalkozott. Az tompa tárgy volt, kevésbé okoz sérülést. A két késesre koncentrált. A bunkós eltalálta, ezt kihasználva Rhuindall úgy tett mintha súlyos találta érte volna. Hátratántorodott és kardját leengedte. A két késes elvigyorodott a könnyû gyõzelem gondolatától és felemelt késsel elõreléptek. - Amatõrök. morogta Rhuindall maga elé, majd kardját villámgyorsan az egyik késes torkába merítette. Balra rántotta ki a kardot, így a vér arrafelé fröccsent, egyenesen a másik kése arcába. Az összerezzent a félelemtõl és döbbenten megtorpant. Rhuindall feléje lépett, majd mellkason szúrta. A bandita döbbenten összeesett. Így már csak kettõvel kellett elbánnia. A fejsebes addigra valamennyire összeszedte magát, bár a vér a szemébe fojt és elvakította. Rhuindall most õt szemelte ki magának, azonban a bukós beleavatkozott. Felszedte a halott társa kezébõl a kést és immár két fegyverrel Rhuindall felé ugrott. Õ hátraugrott, teret nyerve ezzel magának. A két bandita felé lépett, valamennyivel magabiztosabban. Rhuindall felegyenesedet
__________________
Nothing is true, until it happens. Fight for righteousness!
Ámulva hallgatták a szép szerenádokat, Aris azonban különösen a versek mondanivalójára figyelt, és ezért feltûnt neki belõlük, hogy Rivinus csak a gazdagságért és a fele királyságért szeretné õt feleségül venni, míg Anaph valóban az õ személyéért jött. Anaph valódi szerelemmel érkezett ide, és ezt szépen kifejezte szerenádjában.
Arisnak is volt egy álma, egy lovaggal, ki fehér öltözetben érintette meg tenyerét, viszont Anaph még mindig feketét viselt önön álma óta, így a hercegnõ még nem ismerte fel õt, pedig a szerenád és a lovag személye már szerelmes lángra lobbantotta lelkét.
Ezután következett el a végsõ megméretetés ideje. Egy-egy fakardot kapott kezükbe Anaph és Rivinus. A szabály szerint kit három találat ért, az vesztesen hagyta el a színt.
Amint felharsant a kürt, egymásnak estek a versenyzõk, és heves ütközet alakult ki a színen. Heves mozgásuk úgy kavarta fel a port, mintha a két férfi csatája egy tornádó lett volna.
Anaph megváltozott - miközben szerelemtõl lángolva harcolt-, fekete vértje varázslatos módon fehérre változott újra, és hajszíne visszanyerte aranyszõke színét, miközben az tûzként lobbant a szélben. Olyannak hatott diadalában, mint egy égbõl alá szállt angyal.
Két találatot sikerült mérni új lendületében ellenfelének testére, ki ekkor egyensúlyát is elvesztve a földre esett. Anaph ekkor megállt, és lovagiasan megvárta, míg ellenfele talpra állt. Ám a gaz Rivinus ekkor elõvette az üvegcsét, amelyrõl a tisztáson az öregasszony beszélt, és megitta annak tartalmát, és úgy állt bíz talpra.
Rivinus felpattant, és tizenkét sárkány erejével rohant a rettenthetetlen Anaphnak. Kard-kard egymásnak ütközött, és a varázslattól oly erõvel ütött, hogy a szõke lovagnak fegyvere darabokra tört. Meg sem várta, hogy Anaph új kardot kérhessen, hanem folytatta rohamát, és háromszor is megütötte fegyverével a másikat, míg az földre nem esett.
Rivinus diadalittasan üvöltött fel ekkor, és követelte jogosnak vélt jussát: a fele királyságot, és Aris hercegnõ kezét.
Úgy látszott, hogy az öregasszony sötét jóslata valóra vált, mivel Anaph a földön fetrengett fájdalmaktól lihegve.
A nép nem tudott a cselrõl, így az emberek üdvrivalgásban törtek ki a harc végét látva.
A király bólintott, és a következõt mondta:
- Rivinus lett a gyõztes. Övé szeretett leányom és fele királyságom. S midõn majd eljön a dicsõ perc, mikor végleg leteszem életem lantját az õrangyalom kezébe, akkor pedig az egész uradalom az övé minden fûszálával és szöcskéjével együtt.
- Atyám! kiáltott fel ekkor Aris szót kérve. Rivinus csalással nyert. Én nem leszek olyan emberé, ki nem becsületes. Engemet nem érdemel meg olyan, ki csellel nyer. Rivinus a hatalomért küzdött, Anaph pedig értem. Anaph szerenádja errõl gyõzött meg. S most látom, hogy fehér vértet visel, és szõke a haja, mint az álmomban látott férfié. Õ az-az ember, ki mellett boldog lehetek.
Anapht ekkor oly boldogság töltötte el, hogy minden sebe begyógyult, és magától fölkelt a földrõl. Fölnézett Arisra, ki elköszönt atyjától, hogy szerelméhez költözzön, ahol Anaph lakott.
Anaph fehér paripájára felült, kinyújtotta kezét Arisnak, és maga elé segítette õt a nyeregbe.
A nép meghatottan nézte, hogy a szerelmesek mennyei boldogságukban megölelik egymást, majd lovukon elhagyják a várost a Naplementében.
Anaph és Aris mindketten többre tartották szívük útmutatását, mellyel egymásra találtak, sok megpróbáltatás ellenére, így boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Vége
__________________
Aki tudja, hogy mit kellene tennie, de valamiért mégsem teszi, az tudatosan köpi szembe magát. (Csernus Imre)
-Tudnod kell fiacskám, hogy hetvenkét kérõ érkezik még a tornára! Alig lesz esélyed. az öregasszony kék üvegcsét vett elõ, melyben valamiféle varázsfõzet volt. Itt van ez a lötty! Vedd el, és a kellõ idõben hörpintsd fel, és olyan erõs leszel tõle, hogy hét ördög sem gyõz le!
-Nem úgy van az, öreganyám! mondta visszautasítóan Anaph. Becsülettel nyerem el majd választott nõm kezét, melyre majd felhúzom a gyûrût, és csak ásó, kapa, nagy harang választhat el majd minket!
Ám az öregasszony tovább próbálkozott:
-Fiacskám, szép érték az ily nagy nemesség! De tudnod kell, hogy ma reggel épp erre járt egy Rivinus nevû lovag, és õ elvette az üvegcsét. Õ bíz inni fog belõle, és lefog gyõzni a tornán téged.
Óh, te balga lovag! A port és a fogaidat fogod nyelni a földön, míg Rivinus és Aris eggyé válnak a házasság szentségében, és Rivinusé lesz a fele uradalom.
Gondolj a dicsõségre, és szerelmed szívére! Mindkettõt elnyerheted!
-A becsület többet ér, mint a hírnév érvelt így Anaph. Becsülettel nyerem el azt, ami engemet megillet. S nincs nagyobb királyság a földön, mint a szív jósága! Én jó ember akarok lenni! Hiszen Arist nem érdemli ki olyan, aki csellel nyer!
E szavak után maga mögött hagyta az öregasszonyt, aki valójában egy gonosz boszorkány volt.
Aznap az éjszakát a fogadóban töltötte, majd másnap benevezett a tornára, ahol hetvenkét versenyzõvel mérte össze tudását napokon át.
Több napon keresztül tartott eme rangos esemény, majd a verseny az utolsó próbatételhez érkezett, amire már csak két versenyzõ maradt: Anaph és Rivinus.
A két bajnokot kik között eldõl majd a gyõzelem a porondra állították. A király a trónról nézte kettõjüket a pompás magaslatról.
- Legyetek üdvözölve bajnokok! Két próba vár még rátok: szerenádot adtok leányomnak és utána pedig megküzdötök egymással. A nyertes elnyeri a leányomat, és a fele királyságomat!
Szavait üdvrivalgás váltotta fel a lelkes néptõl, kik eljöttek megnézni eme rangos mérkõzést. Különösen akkor zúdult fel a város apraja-nagyja, mikor Aris, a szépséges hercegnõ ezüstszínû ruhájában lépett atyja mellé.
Azonnal találkozott tekintete Anaphval. Mindketten nagyot sóhajtottak, ahogy szerelemre lobbant titkon szívük egymás iránt. Aris mosolyogva körültekintett utána mindenkin, majd felmutatta kendõjét, és ezzel jelezte, hogy kezdõdhet a párviadal, elõször a költészetben, majd pedig az egymás elleni ütközetben.
__________________
Aki tudja, hogy mit kellene tennie, de valamiért mégsem teszi, az tudatosan köpi szembe magát. (Csernus Imre)
-Mi történt, fenséges Anaph lovag? kérdezte Lexus õrnagy a lovagon végignézve. Miért visel fekete vértet?
Anaph végignézett ekkor magán, és ekkor vette észre, hogy álma óta mennyire megváltozott. Büszke vértje ébenfekete színû lett, ahogyan a haja is.
Nem feküdt vissza ezután aludni, hanem nézte csak a horizontot a tóparton szívében vágyódással, s talán hiába kelt föl aznap a Nap, mert õ Éjszaka maradt.
Csodálkoztak és tanakodtak egymás közt a városlakók a következõ napokban, hogy mitõl nyelte el feketeség a haját, a vértjét, a címeres lobogóját, és még az egykoron fehérnek ismert csodálatos paripája is nagy sötététségbe öltözött.
Se nem evett, se nem ivott álma óta, hanem csak az álmában látott lányról naphosszat álmodozott. Arca a szomorúságtól sápadt lett, és olyannak hatott, mint aki nyomban megöregszik.
Glaudius, hû fegyverhordozója, aggódni kezdett õ érte, és ezért egy nap megszólította õt:
-Jó uram, Anaph lovag!
-Szólj bátran, hû Glaudius! bíztatta Anaph õt, hiszen örült neki, hogy valaki megszólította õt, mert álma óta egyedül érezte magát.
-Mi történt kegyelmeddel? Kegyelmed miért Éjszaka még Nappal is?
-Szerelmes lettem felelte Anaph. Álmomban láttam életem szerelmét, de nem tudom, hogy hol találom meg õt, hogy szívemet odaadjam neki szerenádomban.
-Kövesse szívét, jó uram! tanácsolta erre Glaudius. Jó szíve van kegyelmednek, és az olyan tanácsadó, amely nemcsak az álmok varázslatos ligetén, hanem az élet viharos tengerén is vezet!
-Követem felelte, és bólintott is szavához, mellyel egyben köszönetet is mondott az életre szóló tanácsért.
Még abban az órában elköszönt tõle, és mindenkitõl, akivel valaha jó viszonyt ápolt, majd a vele együtt feketévé változott paripájára ült, és neki vágott az útnak, hogy megtalálja szerelmét. Nem nézett vissza egyszer sem, mert érezte, hogy helyesen cselekszik, és ezért nem bizonytalanodott el.
Ment és ment. Hetedhét országot is bejárta, mígnem egy árnyas erdõhöz érkezett, ahol a befelé vezetõ úton szembejött vele egy kedves tündér.
-Légy üdvözölve Éjszakába öltözött vándor! köszöntötte a tündér Anapht.
-Szép napot, tündér! üdvözölte viszont õt Anaph. Anaph lovag vagyok, és keresek valakit, akit az álmomban láttam.
-Én Fortüna vagyok mutatkozott be a tündér. aki megmutatja az utat, hogy Aris hercegnõt megleld! Õt keresed, higgy nekem!
-Honnan tudjam, hogy igazat szólsz-e vagy tréfálkozol, ahogy a többi tündér szokott a vándorokkal?
A tündér beljebb kísérte a lovagot az erdõbe, ott pedig egy tóra mutatott, hogy figyelje annak felszínét. Amikor a Nap fénye átragyogott a lombok között, Fortüna varázsolni kezdett, és a víztükrön az álomban látott csodaszép lány arca jelent meg egyszerre csak.
- Õ Aris hercegnõ mondta a tündér Anaphnak. Ezzel bizonyította a lovagnak, hogy igazat mondott. Írj egy verset az úton, és még egy tanács: maradj mindig becsületes!
A tündér e szavak kíséretében mutatta meg a helyes ösvényt is. Anaph megköszönte Fortüna segítségét, majd ment tovább az útján.
Délutánra már megírta a verset. Mikor pedig a Nap lemenõben volt, kiért a városba vezetõ tisztásra. Elindult arra felé a földútra térve, amin haladva egyszerre csak egy öregasszonyt látott az út mellett, ki éppen valamiféle levest fõzött nagy tûzön.
-Szép estét, öreganyám! köszönt elõre Anaph neki.
-Neked is, fiacskám! köszönt õ is vissza kissé rikácsolós hangján. Mi járatban vagy erre felé?
-Aris hercegnõt keresem! felelte a kérdésre Anaph.
-Jó helyen vagy, fiacskám! A király leányát hívják Arisnak. válaszolt neki. A király feleségül adja leányát, és odaadja fele királyságát annak, ki a tornán gyõzelmet arat. Menj a városba, és nevezz be a tornán!
-Ezt fogom tenni.
-- Edited by Qwenor on Wednesday 16th of November 2011 05:34:43 PM
__________________
Aki tudja, hogy mit kellene tennie, de valamiért mégsem teszi, az tudatosan köpi szembe magát. (Csernus Imre)
Viszont ez a topic ennek a fórumnak a részlegén van. Nem is kívánom áthelyezni máshova. Mivel ebben a fórumrészben van, így szükséges ez a követelmény.
De a követelményben ott van a "VAGY" szócska. Mindegyik mondatomban ott volt a "VAGY" szó. Tehát senkinek sem kötelezõ a Mount and Bladet választani. Vagy azt választja, vagy pedig azt, hogy középkor. Tehát pont, hogy nagyon lightos a követelmény.
Másrészt pedig, ha egy novella kikerül esetleg a honlapra, akkor annak Mount and Bladeesnek kell lennie értelemszerûen. Mert szerintem az érdemi jutalma ezen írásoknak az, ha a honlapra kerülnek esetleg ki.
------------------------------------------
Nade ideje munkához látni! Én közzé teszem azon írásomat, amelyet Hedge Knight követelménye alapján írtam meg. Ez egy esti mese.
A többi történetemtõl eltérõen, ez most nem Szarka kalandjainak folytatása. Hanem ez most egy amolyan laza kis tinta pacám. Egy kedves esti mese kíván lenni.
Anaphé és Aris
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Anaph nevû nemes lovag. Hosszú szõke haja volt, nyílt tekintetében tiszta fény ragyogott.Tekintetre oly tiszteletet parancsolt külleme, mint a városának temploma elõtt álló angyalszobor: ki hátán felborzolt szárnyakkal kétélû kardot tartott kezeiben, mintha éppen akkor ért volna földet a templomtéren. Anaphé olyan lovag volt, ki figyelt szívére, és követte annak útmutatásait.
Történt egy éjjel, hogy mielõtt eloltotta volna az õrlángot az éjjeli szekrényen tartott gyertyáról az ágyából kihajolva, egyszerre csak nagyot sóhajtott. Szomorú sóhaj volt ez, mert azon töprengett ezen az estén, hogy mi hiányzik neki a világon a legjobban.
Míg birtoka fölött félhold õrködött csillagnyájjal a mennyboltozaton, töprengésére bölcs tanácsadó felelt, méghozzá az álom, és annak máig feltérképezetlen világa.
Álmában zöldellõ ligeten lovagolt fehér paripáján, s bizony fényes aura vette körül egész lényét lovával együtt, s így tört utat a végeláthatatlan ködön. Egyszerre csak megigézõ lágy éneket hallott. Felfigyelt azonnal a hangra, és az útelágazásnál abba az irányba ment, ahonnan hívta õt a dal, annak ellenére, hogy arról az útról semmit sem sejtett még.
Hamarosan megpillantotta a lányt, ki keble elõtt összekulcsolt kézzel énekelt az alvó virágoknak gyönyörû hangján az úton állva.
A lovag leszállt lováról, és hozzá lépett. Mikor a lány feléje fordult kedves mosolyával, illendõen meghajolt Anaph õ elõtte, szívében szerelemnek lángjával. A lány szemében ugyanez a fény játszott. Nem szóltak egymáshoz, és nem is kérdeztek semmit, csak összeérintették tenyereiket.
Ilyen szép álom után, bizony megérthetjük Anaph lovagot, hogy nehezen ébredt kutyáinak ugatására, kik a kertben õrizték birtokát. Bár korán ébredt, mégis éber tekintettel öltözött fel, és igyekezett az udvarra kivont karddal.
Azonban Lexus õrnagy odakint a következõt jelentette:
-Fenséges Anaph lovag! Bocsássa meg kutyáinak, hogy felébresztették! Mindent átfésültünk, de nem találtunk semmi fenyegetést, mi álmát zavarhatná. Nem láttunk sárkányokat jönni a hegyek felõl, nem leltünk buckamanókra, de még rablókra sem, kikre e dögök ily mérgesek lehetnének. Bocsássa meg nekünk, hogy fölvertük!
-Semmi baj - mondta Anaphé nagy sóhajjal. A szívem most úgyis hangosabb még a párját hívó farkasnál is.
-- Edited by Qwenor on Wednesday 16th of November 2011 05:42:29 PM
__________________
Aki tudja, hogy mit kellene tennie, de valamiért mégsem teszi, az tudatosan köpi szembe magát. (Csernus Imre)
Túl szigorú a követelmény. Játéknak jó a Mount and Blade, viszont a világa alapvetõen unalmas, ráadásul a játékosok 95 %-a biztos, hogy magasról tesz az ilyesmire. Nyitottabban kell hozzáállni a dologhoz. Én még mindig a korszakot tudom javaslom egyetlen kikötésnek.
-- Edited by levantine on Wednesday 16th of November 2011 05:19:25 PM
Én ennél jóval árnyaltabban gondoltam a Tûzzel-Vassal dolgot. Tehát nem a kort, nem a regényt, és nem az ott lévõ szereplõkkel írjuk a sztorit... hanem mondjuk Calradia abban a korban. De mivel nem egyértelmû, hogy mire gondolok, akkor azt kivesszük.
Akkor tehát a követelmény: Mount and Blade, Mount and Blade Warband, Mount and Blade mod, vagy Középkor legyen.
-- Edited by Qwenor on Wednesday 16th of November 2011 01:18:19 PM
__________________
Aki tudja, hogy mit kellene tennie, de valamiért mégsem teszi, az tudatosan köpi szembe magát. (Csernus Imre)
Mátyás ötlete tetszik. Viszont szerintem a Tûzzel-Vassalt ne keverjük bele, az létezõ kor és nem fikció. De ebbe a folytatásosdiba én is írnék. Mekkora poén lenne már hetente vagy pár naponta egy fejezet más-más ember tollából.
Én éppen igyekszem összehozni egy újabb firkálmányomat Hedge Knight által kiírt pályázatra. Meg akkor most levantinenak is összedobok valami követelményrendszert. De addig se porladjon ez a topic!
Kedves Deak Matyas! Légyszíves kezdj el egy ilyen folytasd a történet sztorit itt! Mi pedig folytatjuk majd! A követelmény továbbra is az, hogy Mount and Blade, Mount and Blade Warband, Mount and Blade Fire and Sword, Mount and Blade mod, vagy Középkor legyen.
-- Edited by Qwenor on Wednesday 16th of November 2011 01:17:35 PM
__________________
Aki tudja, hogy mit kellene tennie, de valamiért mégsem teszi, az tudatosan köpi szembe magát. (Csernus Imre)
Esetleg lehetne egy olyan interaktív történet is. Még gyerekkorunkban játszottunk ilyen mesélõset, hogy mindenki írhatott egy mondatot a meséhez a saját elképzelései szerinte. Itt persze nem egy mondat lenne... Továbbá meg lenne szabva a sorreng, hogy mikor, ki ír és mennyit.
Szerintem ez jó ötlet, bár nem biztos hogy osztoztok ezen a véleményen.
Inkább dolgoznátok össze. Versenyezzetek azért, hogy ki legyen a vezetõ szerkesztõ, aztán együtt összedobtok valami középkori, akár fantasy történetet, amit mindenképpen kiteszünk az oldalra. Amolyan nyitott projectre gondolok, amihez bárki hozzátehet. A jutalom legyen a részvétel és a végeredmény. De ez csak egy ötlet.
Kikötés legyen, de csak nagyon kevés. Egy író fantáziáját nem szabad bekorlátozni. A történelmi korszak legyen adott, és ennyi bõven elég is szerintem.
Qwenor, kitehetünk egy felhívást, ha akarod. Talán még bõvülnénk is pár taggal. Küldd el nekem privátban a részletes elvárásaidat a felhívással kapcsolatban.
Ha valaki számít akkor az épp, te vagy! Nélküled ez az egész most nem létezne: Nem lenne fórum, sem novellapályázat, sem semmi! Igazából a te oldaladat tekinthetjük a Magyar M&B hivatalos oldalának is! Az, hogy ennyi éven át foglalkoztál vele, már önmagában elismerendõ! Ráadásul (ha jól tudom) majdnem egyedül, mindenféle anyagi elismerés nélkül! Személyszerint én örülök, hogy részese vagyok (mostanában nem túl aktív) ennek a közösségnek!
Ez nem nyalizás akart lenni, egyszerûen csak a véleményemet írtam le!
Egy szó, mint száz, szerintem mindannyiunk nevében mondhatom: A te véleményed mindíg számítani fog!
Qwenor:
Feladtad a leckét! Hirtelen nem is tudom, milyen követelményt írjak? Azt hiszem minden "követelmény" csorbítja valamelyest az írói szabadságot, ezért inkább arra biztatok mindenkit, hogy ha úgy érzi, van valami jó történet, amit szeretne megosztani regényes formában velünk, akkor ne tétovázzon!
Követelménynek szerintem, elég amit te megszabtál az elején: M&B, vagy középkor legyen a téma! Talán még annyi, hogy lehessen modok alapján is írni: Vagyis ha valakit éppen a "Pelopponesosian War" mod ihletett meg, (ami az ókori görögök háborúiról szól) akkor írjon arról!
Szabad a pálya! (persze, ha ti is egyetértetek)
__________________
"Maria, Stella maris, perducat nos ad portam salutis. Amen."
Már késõ. Mindenki gondolatát belerakjuk, mert úgy lesz belõle valami. Most már csak profail és levantine és gondolatai kellenek ahhoz, hogy elkezdhessük kisütni a sütnivalót.
Addig is van teendõnk, amíg a pályázatot kiírjuk. Hogy mi? Írunk, olvasunk és kritizálunk! Most spontán felkérem Hedge Knightot, hogy mondjon valami követelményt, amely alapján írásaink a jövõ hétig gazdagítja (legalábbis igyekszik) majd a fórumot.
-- Edited by Qwenor on Wednesday 26th of October 2011 11:47:51 PM
__________________
Aki tudja, hogy mit kellene tennie, de valamiért mégsem teszi, az tudatosan köpi szembe magát. (Csernus Imre)