Magyar Elder Scrolls és Mount & Blade fórum

Ügyesek vagytok, köszi a folytatásokat!

Spoiler

Ja, nem!

Akkor folytatom én... ledobtak egy hidrogénbombát Calradiára, mert ezek a völgyek közé szorult parasztok megragadtak a középkorban, miközben a hegyeken túli királyságok már rég kifejlesztették a hidrogénbombát. Csatt! Nincs Raul, nincs Esterich, lefőtt a kávé.

A kézre hasonlító villámlás úgy terebélyesedik a kérlelhetetlen sivatag felé, mintha a firmamentumból nyíló végtelen ágú fa lenne angyalok üzeneteinek leveleivel.

Azért ettől a mondattól kifeküdtem! Ez mi a tököm komolyan?

köszi :) azonnal hozzákezdek, szerintem holnapra fent lesz :) 

Esterich történetét is folytathatom? megtetszett az írkálás és hátha nektek is tetszeni fog a stílusom  legalábbis remélem :) 

Visszaolvasgattam... Ezek nagyon jók. :DDDD

Lehet majd én is írok ide 1-2-t.. Nem igérek semmit, csak lehet :D

Ez bedöglött?

Nem rossz ötlet. Mivel te volt a leggyorsabb, ezért kézenfekvő volna, ha te írnád a következőt.

V.

            Raul erős volt és bátor. Bár már több sebből is vérzett, akár egy veszett bika úgy hadonászott a kövekkel, de már tudta, hogy neki vége. Marcus nyugodtan kerülgette, hárította, az öreg támadásait. Nem akart gyilkos lenni. Nem messze tőlük egy hasadék húzódott, tele éles, lándzsaként előrenéző kövekkel. Marcus ide akarta becsalni, a tébolyult módjára harcoló öreget. De Raul okos volt. Élete utolsó perceiben is képes volt megőrizni éles látását, és egyből kiszúrta a katona célját.

            "Azt már nem - gondolta - Ha én meghalok, te is velem jössz, te fattyú!"

            Raul még vadabbul küzdött, de a harc kimenetelét már így sem tudta megfordítani. Marcus rászánta magát, a mindent eldöntő csapásra, és egy határozott mozdulattal markolatig döfte kardját Raul hasába. Az öreg arcáról eltűnt a téboly és harag, helyette a hideg beletörődés jelent meg. Közelebb hajolt Marcushoz és így szólt:

- Mi értelme? Miért teljesíted kötelességedet, mocskos kutya módjára, és dolgoztatsz szerencsétleneket, kiknek bűne csak annyi volt, hogy nem hódoltak be idegen országok piperkőc urainak!

- Én az országom és királyom érdekét szolgalám, ahogyan azt ti is, a munkátokkal - válaszolt Marcus, majd lerúgta kardjáról áldozatát.

            Raul nem esett el a rúgástól. Rendületlenül áll, és bár érezte, hogy elvérzik, kezét mégsem szorította sebére, csak így tört ki belőle ismét az indulat:

- Csak álltatod magad, te bolond! A királyod egy gyáva semmirekellő, ki országát prostituálltá tette, és kiszolgáltatta a rhodokok érdekeinek! Nem veszed észre? - szájából vér buggyant fel - Az a rendszer, amelyet szolgálsz, már nem létezik?! A nordok tudták, ahogyan a vaegirek és sarranidák is, azt... - mondandóját nem bírta befejezni, mert ismét vér buggyan fel a szájából. Térde megroggyant, és teste akár egy krumplizsák borult le a földre. Szeme üvegessé vált, testéből pedig kiszállt az élet.

            Marcus a tetem fölé állt. Kardját egy ronggyal megtisztította és elgondolkozott. Talán igaza volt az öregnek? Elvégre tagja volt a Vének Tanácsának Nordföldén, így tudhat egyet s mást. Lehet, hogy már nincsenek is királyságok, csak egy, és sérthetetlen birodalom? De, hogy tudnák ezt titokban tartani? Az nem lehet, hogy ennyi embert birka módjára irányítanak, és még azt se mondják el nekik, hogy mi a haza? Tény, hogy a swad király, II August gyengekezű, és lusta, de az nem lehet, hogy eladta a rhodokoknak Swadiát. Az képtelenség!

***

            A bányászok hosszú évek óta először látták a napot, és először érezhették a szél lágy lehelletét. Szinte már el is felejtették, milyen szép a felszín. A sarranidák megcsókolták a földet, és bár a többi népnek ez nem volt szokása, mégis rászánták magukat, ezzel is tisztelegve a szabadság előtt. Nem is sejtették, hogy nem messze ádáz katonák figyelik őket.

            Egy magas domb tetején két lovas állt. Nem egy országot képviseltek. Ez egyik vértjén a rhodok medve pompázott zöld színeiben, míg a másikon a swad oroszlán ágaskodott az ég felé. A rhodok fejét tüskés sisak, míg a swadét lapos tetejű védte. Az utóbbi nem tűnt túl tapasztaltnak. Arca makulátlanul tiszta, orra alatt csak egy aprócska, kipöndörített bajusz díszelgett piperkőcen. Fejét megemelve, állát előretolva nézte a frissen szokott bányászokat. A másik egyértelműen nem a neve miatt kapta a rangját. Arcát dús, rendezetlen barna szakáll borította, orra benyomódva, bizonyára egy buzogány miatt. Szeme alatt mély sebek és forradások, sok mindent megélhetett már. Kinézete ellenére még nem töltötte be a negyvenötödik életévét sem. Szemöldökét szigorúan összehúzvva semmi jó nem árulkodott róla.

            A swad neve Franz von Errünt volt, a swad erdők nyugati földesura. A rhodokot Jaques de Minuxnek hívták, ő volt a rhodok fennhatóságú bányák ellenőre, és a bányák jövedelmének egyharmadának a birtokosa.

- Tudhattam volna, hogy nem ilyen újonc swad bitangokkal kell védeni ezt a bányát! - morogta a rhodok. Érdekes, hogy az állkapcsát nem mozgatta, csupán a fogai között nyögte ki a szavakat.

- Már elnézést! - háborodott fel a swad - Ha nem tudná, az itt állomásozó katonák a legjobb kiképzésben részesültek, sőt, egyenesen a király testőrei tanították őket.

- Nem kell hímezni. A katonái kudarcot vallottak, és kész. A kiképzésről meg csak annyit, hogy tapasztalat nélkül nem ér semmit. Márpedig ezek a bányászok nem a pékségből kerültek ide.

            Franz von Errünt gőgösen felhúzta az orrát, és csupán félválról így szólt:

- Akkor mi legyen a szökevények sorsa?

- A szökevények törvényt szegtek - sziszegett de Minux - Megszegték a Rhodok-Swad Közös Bányászati szerződést, melyet maga II. August, és III. Gareth szentesített. Büntetésük egyértelműen halál.

            Miután ez a kis monológ elhagyta a száját, kardot rántott, amire még húsz , nehézpáncélos lovas sorakozott fel mögötte.

- Mire vár, Errünt? - fordult oda a swad grófhoz - Azt akarja, hogy egyedül tegyek igazságot?

            Von Errünt fintorgott egyet, majd kevesebb lelkesedéssel kardot rántott, mire szintén húsz, azonban díszesebb lovag sorakozott fel mögötte.

            A kisebb sereg akár a lavina úgy indult meg a dombról. A szerencsétlen foglyok észrevették közeledtüket, ezért kitört a pánik. Szanaszét szaladtak, mint a hangyák, akik közé egy botot dobtak. Egyesek vissza akartak futni a bányába, azonban ott is csak halál várt. Erdő nem volt a közelben, csak néhány magányosan álló fa, bokor, így elbújni sem volt lehetőségük. Már csak száz méterre voltak a lovasok. Talán elfussanak? Egyesek így tettek, de csak másodpercekkel hosszabították meg az életüket. Mások megpróbáltak védekezni botokkal, kövekkel, de mind hiába. A többség csak állt ott, és várta az elkerülhetetlent.

            A lovasok elérték a foglyokat. Mint a vízáradat, úgy söpörtek végig rajtuk. Kardjuk szinte nem is lett véres, a szökevények olyan gyengék és elkeseredettek voltak, hogy már csak egy lökéstől is szörnyethaltak. A menekülőknek sem lett szebb a sorsuk, őket is elérték a lovasok. Voltak, akik az életükért könyörögtek, ígértek mindent a támadójuknak, azok azonban mint a párnát, úgy szelték őket ketté.

            A szökevények mind meghaltak, vagy haldokoltak. A sereg, élén von Errünttel és de Minuxvel, akár a jóllakott párduc, olyan méltóságteljesen és diadalittasan léptetett végig az eltorzult tetemek, megcsonkított testek és testrészek fölött. Egyesek még éltek, és könyörögtek a katonáknak, hogy öljék meg őket, de ők akár az elő kőszikla, csak előrenéztek, és mentek tovább.

- Látja, Errünt - sziszegett de Minux - Így kell igazságot tenni.

            A gróf aki kissé elsápadt, a sok vér és hulla látványától remegő hangon így válaszolt:

- Maga ostoba! Most ki fogja fejteni a követ? A holttesteket nem foghatjuk munkára! Egy korbács, vagy csupán pár nyakazás hatásosabb lett volna. Most semmiféle munkaerő nincs a bányában!

- Ide figyeljen. Többet láttam én már magánál, tehát ne kérjen engem számon! A bányászok kiszöktek, így megvolt bennük az a remény, hogy ők újból szabadok lehetnek, és, ha ez a maga emberein múlna, így is lett volna. A munkaerő miatt meg ne törődjön. Úgy hallottam, hogy Alasthor és emberei nem lusták a bűnözők begyűjtésében. Legfeljebb egy hónapig fog a bánya üresen állni, utána újból megtelik friss, és erős foglyokkal, a termelés pedig még jobban is fog haladni.

            Franz von Errünt nem akarta elismerni, hogy a rhodoknak igaza van, de nem is akart egy ilyen erős személyiséggel vitába szállni, így hát csak méltóságteljesen biccentett egyet és tovább ügetett a sereggel.

***

            Marcus lassan sétált a bánya kijárata felé. Az őröket a dühödt nép agyonütötte, csak ő maradt életben. A bánya itt-ott omladozott, tehát jobbnak látta, hogyha minél hamarabb elhagyja ezt a borzalmas helyet. Végre megérkezett a bánya bejáratához, ahol a két őr, az ütésektől teljesen eltorzult arccal feküdt. Nem volt értelme megnézni, hogy életben vannak-e még.

            Marcus nem akart hinni a szemének. A bánya előtti zöldes rét eltűnt, helyét emberek eltorzult tetemei, megcsonkított testek és a vér vette át. Némelyikben még pislákolt valami, így a kellemes völgy csendjét a halálhörgés és sírás váltotta fel. Egyiken emberen sem segíthetett már más, csak a halál.

            A katonának csak egy név jutott eszébe, a sokk után: Marie. Kétségbeesve rohant a holttestek és testrészek között, de lelke mélyén tudta, szerelme már halott. Nem. Az nem lehet. Biztosan elfutott, hiszen hosszúak a lábai, és nem kell sok mindent cipelnie. Vagy talán az ellenség magával hurcolta? Talán. De akkor még van remény! Talán újra megtalálhatja, felszabadíthtatja és együtt élhetnek, valahol a swad fenyvesek között. Igen! Csak ők ketten

            Ám ezeket a szép gondolatokat, egy pillanat alatt romba döntötte, amikor meglátta kedvesét a földön, vérben fürödve. Még volt benne élet! Azonnal a karjaiba vette, és megpróbálta felkelteni:

- Marie! Marie, kedvesem, kérlek ébredj! Kérlek!

            A meggyötört sorsú nő kinyitotta szemét, melyekből a könny csordult ki azonnal. Nem is fogta fel, mi történt, csak Marcuson akadt meg két gyönyörű lélektükre.

- Átkozott - suttogta Marie - Átkozott

- Ne, kérlek ne mondj ilyet - Marcus már sírt - Nem tudtam, hogy ez lesz.

            Marie még nyögött egyet, majd kiszállt belőle az élet. Szeme üvegessé vált, feje pedig megadóan hátra billent.

            Marcus próbálta felkelteni. Ordított, sírt, könyörgött, de hiába. Ő már nem kel fel. A remény, hogy együtt élhet ezzel a szépséggel, azonnal szertefoszlott. Nem bírt rá nézni. Nem bírta elviselni szerelmének halálát. Nem akarta elhinni. Tombolt benne a harag, az elkeseredettség, és a reménytelenség. Úgy érezte elárulták, hogy becsapták. Nem akarta elhinni, hogy a saját országának az uralkodója akart volna ilyet tenni. Hogy akarhatna bárki is ilyet tenni?! Meggyilkolni embereket csak azért, hogy az ország kiszolgáljon idegen hatalmakat.

            Marcus felkelt. Végignézett a vérmezőn, majd akár egy tébolyult, futásnak eredt. Nem akart itt maradni. Nem akart beletörődni ezeknek az embereknek a halálába. Neki már nincsen se Isten, se király, se ország. Mostantól addig nem nyugszik, amíg ez az igazságtalanság meg nem szűnik örökre. Ki mint vet, úgy arat. Hát arassa most a király az ő haragját, akinek a kedvesét meggyilkoltatta a kutyáival. Rohadjon minden rabszolgahajcsár, lovag és gróf a király oldalán a pokolban!

            Ha ez Marcuson múlik, így is fog történni

-- Edited by Deak_Matyas on Friday 6th of April 2012 11:17:20 AM

Vállalom a történet folytatását! Úgy, ahogy Hedge Knight mondta. Két héten belül elkészülök vele!

Bár én voltam az aki a türelem mellett ágált, most mégis azt mondom, ennek így nem sok értelme van. Lassan két hónap is eltelt...

Ha valaki kedvet érez a történet folytatásához, akkor hajrá!

Esetleg megállapodhatunk egy olyanban is, hogyha valaki vállalja a folytatást, akkor mondjuk 2 hét alatt készítse is el.