Akkor folytatom én... ledobtak egy hidrogénbombát Calradiára, mert ezek a völgyek közé szorult parasztok megragadtak a középkorban, miközben a hegyeken túli királyságok már rég kifejlesztették a hidrogénbombát. Csatt! Nincs Raul, nincs Esterich, lefõtt a kávé.
A kézre hasonlító villámlás úgy terebélyesedik a kérlelhetetlen sivatag felé, mintha a firmamentumból nyíló végtelen ágú fa lenne angyalok üzeneteinek leveleivel.
Azért ettõl a mondattól kifeküdtem! Ez mi a tököm komolyan?
Ujonc vagyok a honlapon, de megtetszett ez az irkálás.Lehet már régóta halott a topic, de talán újralehetne éleszteni.Nekem lenne már pár ötletem a megkezdett történetekhez.Folytathatom esetleg az irkálást, hátha másnak is kedve szottyan hozzá?
Talán azzal lehetne még változatosabbá tenni a történetet ha a fejezetvégek nyitva maradnának, felkínálva a következõ mesélõnek a választást, hogy milyen irányba folytatódjon a történet.
Ki lessz a következõ?
__________________
"Maria, Stella maris, perducat nos ad portam salutis. Amen."
Raul erõs volt és bátor. Bár már több sebbõl is vérzett, akár egy veszett bika úgy hadonászott a kövekkel, de már tudta, hogy neki vége. Marcus nyugodtan kerülgette, hárította, az öreg támadásait. Nem akart gyilkos lenni. Nem messze tõlük egy hasadék húzódott, tele éles, lándzsaként elõrenézõ kövekkel. Marcus ide akarta becsalni, a tébolyult módjára harcoló öreget. De Raul okos volt. Élete utolsó perceiben is képes volt megõrizni éles látását, és egybõl kiszúrta a katona célját.
"Azt már nem - gondolta - Ha én meghalok, te is velem jössz, te fattyú!"
Raul még vadabbul küzdött, de a harc kimenetelét már így sem tudta megfordítani. Marcus rászánta magát, a mindent eldöntõ csapásra, és egy határozott mozdulattal markolatig döfte kardját Raul hasába. Az öreg arcáról eltûnt a téboly és harag, helyette a hideg beletörõdés jelent meg. Közelebb hajolt Marcushoz és így szólt:
- Mi értelme? Miért teljesíted kötelességedet, mocskos kutya módjára, és dolgoztatsz szerencsétleneket, kiknek bûne csak annyi volt, hogy nem hódoltak be idegen országok piperkõc urainak!
- Én az országom és királyom érdekét szolgalám, ahogyan azt ti is, a munkátokkal - válaszolt Marcus, majd lerúgta kardjáról áldozatát.
Raul nem esett el a rúgástól. Rendületlenül áll, és bár érezte, hogy elvérzik, kezét mégsem szorította sebére, csak így tört ki belõle ismét az indulat:
- Csak álltatod magad, te bolond! A királyod egy gyáva semmirekellõ, ki országát prostituálltá tette, és kiszolgáltatta a rhodokok érdekeinek! Nem veszed észre? - szájából vér buggyant fel - Az a rendszer, amelyet szolgálsz, már nem létezik?! A nordok tudták, ahogyan a vaegirek és sarranidák is, azt... - mondandóját nem bírta befejezni, mert ismét vér buggyan fel a szájából. Térde megroggyant, és teste akár egy krumplizsák borult le a földre. Szeme üvegessé vált, testébõl pedig kiszállt az élet.
Marcus a tetem fölé állt. Kardját egy ronggyal megtisztította és elgondolkozott. Talán igaza volt az öregnek? Elvégre tagja volt a Vének Tanácsának Nordföldén, így tudhat egyet s mást. Lehet, hogy már nincsenek is királyságok, csak egy, és sérthetetlen birodalom? De, hogy tudnák ezt titokban tartani? Az nem lehet, hogy ennyi embert birka módjára irányítanak, és még azt se mondják el nekik, hogy mi a haza? Tény, hogy a swad király, II August gyengekezû, és lusta, de az nem lehet, hogy eladta a rhodokoknak Swadiát. Az képtelenség!
***
A bányászok hosszú évek óta elõször látták a napot, és elõször érezhették a szél lágy lehelletét. Szinte már el is felejtették, milyen szép a felszín. A sarranidák megcsókolták a földet, és bár a többi népnek ez nem volt szokása, mégis rászánták magukat, ezzel is tisztelegve a szabadság elõtt. Nem is sejtették, hogy nem messze ádáz katonák figyelik õket.
Egy magas domb tetején két lovas állt. Nem egy országot képviseltek. Ez egyik vértjén a rhodok medve pompázott zöld színeiben, míg a másikon a swad oroszlán ágaskodott az ég felé. A rhodok fejét tüskés sisak, míg a swadét lapos tetejû védte. Az utóbbi nem tûnt túl tapasztaltnak. Arca makulátlanul tiszta, orra alatt csak egy aprócska, kipöndörített bajusz díszelgett piperkõcen. Fejét megemelve, állát elõretolva nézte a frissen szokott bányászokat. A másik egyértelmûen nem a neve miatt kapta a rangját. Arcát dús, rendezetlen barna szakáll borította, orra benyomódva, bizonyára egy buzogány miatt. Szeme alatt mély sebek és forradások, sok mindent megélhetett már. Kinézete ellenére még nem töltötte be a negyvenötödik életévét sem. Szemöldökét szigorúan összehúzvva semmi jó nem árulkodott róla.
A swad neve Franz von Errünt volt, a swad erdõk nyugati földesura. A rhodokot Jaques de Minuxnek hívták, õ volt a rhodok fennhatóságú bányák ellenõre, és a bányák jövedelmének egyharmadának a birtokosa.
- Tudhattam volna, hogy nem ilyen újonc swad bitangokkal kell védeni ezt a bányát! - morogta a rhodok. Érdekes, hogy az állkapcsát nem mozgatta, csupán a fogai között nyögte ki a szavakat.
- Már elnézést! - háborodott fel a swad - Ha nem tudná, az itt állomásozó katonák a legjobb kiképzésben részesültek, sõt, egyenesen a király testõrei tanították õket.
- Nem kell hímezni. A katonái kudarcot vallottak, és kész. A kiképzésrõl meg csak annyit, hogy tapasztalat nélkül nem ér semmit. Márpedig ezek a bányászok nem a pékségbõl kerültek ide.
Franz von Errünt gõgösen felhúzta az orrát, és csupán félválról így szólt:
- Akkor mi legyen a szökevények sorsa?
- A szökevények törvényt szegtek - sziszegett de Minux - Megszegték a Rhodok-Swad Közös Bányászati szerzõdést, melyet maga II. August, és III. Gareth szentesített. Büntetésük egyértelmûen halál.
Miután ez a kis monológ elhagyta a száját, kardot rántott, amire még húsz , nehézpáncélos lovas sorakozott fel mögötte.
- Mire vár, Errünt? - fordult oda a swad grófhoz - Azt akarja, hogy egyedül tegyek igazságot?
Von Errünt fintorgott egyet, majd kevesebb lelkesedéssel kardot rántott, mire szintén húsz, azonban díszesebb lovag sorakozott fel mögötte.
A kisebb sereg akár a lavina úgy indult meg a dombról. A szerencsétlen foglyok észrevették közeledtüket, ezért kitört a pánik. Szanaszét szaladtak, mint a hangyák, akik közé egy botot dobtak. Egyesek vissza akartak futni a bányába, azonban ott is csak halál várt. Erdõ nem volt a közelben, csak néhány magányosan álló fa, bokor, így elbújni sem volt lehetõségük. Már csak száz méterre voltak a lovasok. Talán elfussanak? Egyesek így tettek, de csak másodpercekkel hosszabították meg az életüket. Mások megpróbáltak védekezni botokkal, kövekkel, de mind hiába. A többség csak állt ott, és várta az elkerülhetetlent.
A lovasok elérték a foglyokat. Mint a vízáradat, úgy söpörtek végig rajtuk. Kardjuk szinte nem is lett véres, a szökevények olyan gyengék és elkeseredettek voltak, hogy már csak egy lökéstõl is szörnyethaltak. A menekülõknek sem lett szebb a sorsuk, õket is elérték a lovasok. Voltak, akik az életükért könyörögtek, ígértek mindent a támadójuknak, azok azonban mint a párnát, úgy szelték õket ketté.
A szökevények mind meghaltak, vagy haldokoltak. A sereg, élén von Errünttel és de Minuxvel, akár a jóllakott párduc, olyan méltóságteljesen és diadalittasan léptetett végig az eltorzult tetemek, megcsonkított testek és testrészek fölött. Egyesek még éltek, és könyörögtek a katonáknak, hogy öljék meg õket, de õk akár az elõ kõszikla, csak elõrenéztek, és mentek tovább.
- Látja, Errünt - sziszegett de Minux - Így kell igazságot tenni.
A gróf aki kissé elsápadt, a sok vér és hulla látványától remegõ hangon így válaszolt:
- Maga ostoba! Most ki fogja fejteni a követ? A holttesteket nem foghatjuk munkára! Egy korbács, vagy csupán pár nyakazás hatásosabb lett volna. Most semmiféle munkaerõ nincs a bányában!
- Ide figyeljen. Többet láttam én már magánál, tehát ne kérjen engem számon! A bányászok kiszöktek, így megvolt bennük az a remény, hogy õk újból szabadok lehetnek, és, ha ez a maga emberein múlna, így is lett volna. A munkaerõ miatt meg ne törõdjön. Úgy hallottam, hogy Alasthor és emberei nem lusták a bûnözõk begyûjtésében. Legfeljebb egy hónapig fog a bánya üresen állni, utána újból megtelik friss, és erõs foglyokkal, a termelés pedig még jobban is fog haladni.
Franz von Errünt nem akarta elismerni, hogy a rhodoknak igaza van, de nem is akart egy ilyen erõs személyiséggel vitába szállni, így hát csak méltóságteljesen biccentett egyet és tovább ügetett a sereggel.
***
Marcus lassan sétált a bánya kijárata felé. Az õröket a dühödt nép agyonütötte, csak õ maradt életben. A bánya itt-ott omladozott, tehát jobbnak látta, hogyha minél hamarabb elhagyja ezt a borzalmas helyet. Végre megérkezett a bánya bejáratához, ahol a két õr, az ütésektõl teljesen eltorzult arccal feküdt. Nem volt értelme megnézni, hogy életben vannak-e még.
Marcus nem akart hinni a szemének. A bánya elõtti zöldes rét eltûnt, helyét emberek eltorzult tetemei, megcsonkított testek és a vér vette át. Némelyikben még pislákolt valami, így a kellemes völgy csendjét a halálhörgés és sírás váltotta fel. Egyiken emberen sem segíthetett már más, csak a halál.
A katonának csak egy név jutott eszébe, a sokk után: Marie. Kétségbeesve rohant a holttestek és testrészek között, de lelke mélyén tudta, szerelme már halott. Nem. Az nem lehet. Biztosan elfutott, hiszen hosszúak a lábai, és nem kell sok mindent cipelnie. Vagy talán az ellenség magával hurcolta? Talán. De akkor még van remény! Talán újra megtalálhatja, felszabadíthtatja és együtt élhetnek, valahol a swad fenyvesek között. Igen! Csak õk ketten
Ám ezeket a szép gondolatokat, egy pillanat alatt romba döntötte, amikor meglátta kedvesét a földön, vérben fürödve. Még volt benne élet! Azonnal a karjaiba vette, és megpróbálta felkelteni:
- Marie! Marie, kedvesem, kérlek ébredj! Kérlek!
A meggyötört sorsú nõ kinyitotta szemét, melyekbõl a könny csordult ki azonnal. Nem is fogta fel, mi történt, csak Marcuson akadt meg két gyönyörû lélektükre.
- Átkozott - suttogta Marie - Átkozott
- Ne, kérlek ne mondj ilyet - Marcus már sírt - Nem tudtam, hogy ez lesz.
Marie még nyögött egyet, majd kiszállt belõle az élet. Szeme üvegessé vált, feje pedig megadóan hátra billent.
Marcus próbálta felkelteni. Ordított, sírt, könyörgött, de hiába. Õ már nem kel fel. A remény, hogy együtt élhet ezzel a szépséggel, azonnal szertefoszlott. Nem bírt rá nézni. Nem bírta elviselni szerelmének halálát. Nem akarta elhinni. Tombolt benne a harag, az elkeseredettség, és a reménytelenség. Úgy érezte elárulták, hogy becsapták. Nem akarta elhinni, hogy a saját országának az uralkodója akart volna ilyet tenni. Hogy akarhatna bárki is ilyet tenni?! Meggyilkolni embereket csak azért, hogy az ország kiszolgáljon idegen hatalmakat.
Marcus felkelt. Végignézett a vérmezõn, majd akár egy tébolyult, futásnak eredt. Nem akart itt maradni. Nem akart beletörõdni ezeknek az embereknek a halálába. Neki már nincsen se Isten, se király, se ország. Mostantól addig nem nyugszik, amíg ez az igazságtalanság meg nem szûnik örökre. Ki mint vet, úgy arat. Hát arassa most a király az õ haragját, akinek a kedvesét meggyilkoltatta a kutyáival. Rohadjon minden rabszolgahajcsár, lovag és gróf a király oldalán a pokolban!
Ha ez Marcuson múlik, így is fog történni
-- Edited by Deak_Matyas on Friday 6th of April 2012 11:17:20 AM
-- Edited by Deak_Matyas on Friday 6th of April 2012 11:19:54 AM
Megtöri a földet egy erõs markolat, és kinyúl az ég felé a mélybõl. Mintha az ég segítõkezet nyújtana felé, villámot fest az éj a horizontra föléje. A kézre hasonlító villámlás úgy terebélyesedik a kérlelhetetlen sivatag felé, mintha a firmamentumból nyíló végtelen ágú fa lenne angyalok üzeneteinek leveleivel.
Megtörik a felszín és kikászálódik belõle az öreg. A por ázik bozontos õsz haján és szakállán, miközben fölnéz az égre rongyos ruhájában. Alkarjáról és markában tartott kõvérõl a vért mossa az ég könnye. Amit nem lehet lemosni.
A világ történetét a vér írja. A hit, az eszmény, az, mi kiemelné a mocsokból, de azután a nemes gondolatot olyasvalakik ragadja meg valahogyan, akik az érdekeiket kívánják megvalósítani velük, és ekkor jön az önzés, mely végül vérontásban teljesedik ki, és ezzel még mélyebbre rántva a világot. Egy mélyebbre rántott világot adunk át vérünkbõl sarjadó generációnknak, akiket megvénülve próbálunk figyelmeztetni, hogy ne járják ugyanazt az utat, amit eddig jártunk, mert abból kudarc lehet. Intésünket a történelem igazolja. Az õ hibáik, a mi hibáink is. Nem elég egy generációt szidni.
Ideje volt visszatérni eme összetört korba a bányák idõtlen fogságából. Összevonja szemöldökét, õ nem kiált az égre farkasként, gyõzelmét nem ünnepli hivalkodóan magában sem, hanem csak leporolja válláról a port, majd elindul a pusztában célja felé a szakadó esõben. Praven felé.
__________________
Aki tudja, hogy mit kellene tennie, de valamiért mégsem teszi, az tudatosan köpi szembe magát. (Csernus Imre)
Nagyon rosszul alakul a hetem, nemrég tudtam meg, hogy holnap elõadást kell tartanom az osztályban a Demokrácia és a Nemzeti Szocializmus összehasonlításának témájában. Így sajnos nem jutott idõm befejezni a folytatást(kb 1 oldalt sikerült írnom, de legalább 2,5 oldalasra terveztem és az a töredék az elejérõl önmagában semmit sem ér...) Kérem, valaki más folytassa helyettem a történetet! (sajnálom, hogy nem sikerült összehoznom. Esetleg ha késõbb írok, megkétszerezem a fejezetem hosszát, így bepótolva a kimaradt részemet. )
Kérlek titeket, ne haragudjatok
-- Edited by Holyaron on Tuesday 29th of November 2011 08:56:22 PM