Nekem az tetszik, amikor vágtatok a lóval az ellenfél felé és 1 jól irányzott baltacsapással (a kedvenc fegyverem, a kardok nem nagyon jönnek be) elterül a csávó. Volt olyan is amikor én megálltam a lóval, õ meg jött felém, nyílpuskávval pedig fejbelõttem! Még 1 ilyan jól kidolgozott lóról való leesést nem láttam még egyetlen egy ehhez hasonlatos játékban!
A baltahajigálást én is szeretem. Igazából szálfegyver és baltapárti vagyok. Ez csak akkor szívás, ha kiütik alólam a lovat...
Nekem az tetszik, amikor vágtatok a lóval az ellenfél felé és 1 jól irányzott baltacsapással (a kedvenc fegyverem, a kardok nem nagyon jönnek be) elterül a csávó. Volt olyan is amikor én megálltam a lóval, õ meg jött felém, nyílpuskávval pedig fejbelõttem! Még 1 ilyan jól kidolgozott lóról való leesést nem láttam még egyetlen egy ehhez hasonlatos játékban!
Íme, megérkezett a folytatás. A történet ott kapcsolódik be, ahol abbamaradt.
EGY LORD ÚTJA - NAPLÓ - MÁSODIK RÉSZ
Lord Bálint Bánk Varga, a Varga dinasztia harmad szülöttjének utazónaplója.
A számûzetés 95. napja.
II.
Nem mozdultak. A maroknyi íjászunk tökéletes ívben küldték fölénk nyilaikat, amik elvesztek az ellenség fekete tömegében. Még mindig nem láttuk pontosan, hányan vannak, bár a nap minden pillanattal feljebb és feljebb kapaszkodott az égen. Nem mozdultak. Ordítva törtünk az ellenségre, egy másodpercig mintha halálos csend lett volna, aztán a lovak egymásnak csapódtak. A hatalmas súlytól sokan elvágódtak, vagy nagy ívben repültek le a lóról, amikor a betanítatlan, olcsó és girhes hátasok meggondolták magukat és levetették õket. Az ellenség szilaj, sötét fala úgy fogadta a vörös farkasok rohamát, mintha egy szúnyograjt készült volna lecsapni. A soraik alig mozdultak meg, hatalmas, hidegvérû csataménjeik könnyedén állták a rohamot, és kitartott lándzsáik, melyeket mintha nem is emberek, hanem sziklák tartottak volna, átszakították a rohamunk jórészét. Vér ízét éreztem a számban, de nem a sajátom volt. Biggs felordított a nyakát súroló dárdától, de aztán félrecsapta azt, és egyik bárdját az ellenség koponyájába küldte válaszképp. A fülsiketítõ csatazajban is hallottam a csont tompa reccsenését, és a katona elhaló nyögését. Hát mégis csak emberek Követtem a bandita példáját, és a kardommal, teljes erõmbõl félreütöttem a felém közeledõ dárdát, és a lovammal két ellenség közé vágtam. A szürke gebém szinte kutyának tûnt, a vastag szõrû, északi csatamének között. A pajzsomról hatalmas darab szakadt le, ahogy egy fa vastagságú hosszúkard csapását fogadtam, majd a lendületet kihasználva visszalöktem és az északi harcos a földön puffant. Gondolkodás nélkül a másik oldalra vágtam és sikerült eltalálnom egy harcos nyakát, a csapás erejétõl, majdnem teljesen leszakadt a feje, de még ekkor is visszaütött, mint valami fagyos kísértet, kardja a vállamba tépett, hideg volt és éles, mint a jég. Ekkor tört elõ Sir Rynald, aki úgy vágott rendet az északiak között, mintha csak gyerekeket tanítana jó modorra. Kardját csak Bükklevélnek hívták, a fa levelét formázó minták miatt, amik a csillogó fémen húzódtak végig. Furcsának hatott ez a szinte világító, ékszerszerû pallos a koszos, rozsdás páncélban rohamozó öreg lovag kezében. Talán nem is csak egy kard, gondoltam. Az ott a múltja, minden, ami lovagként volt Sikerült áttörnünk az elsõ falat, ahogy a nap is áttörte a horizontot és vakító, narancsfénnyel rohamozott minket. Pár pillanatig csak elmosódott alakokat láttam és támadtam, de nemsokára szemem megszokta a hirtelen fényt. Elborzadtam Az ellenség majd száz harcosa kimérten, hidegvérrel várta a sorát, míg mi az elsõk között kaszaboltunk. Ezekhez, a jégemberekhez képest, mi tanulatlan, jobbra-balra csapkodó bugrisok voltunk. Banditák, haramiák, dezertõrök és egy halott család lordja. Harminc íjászuk a sorok mögött egyszerre célzott és nagy ívben lõtt. Ránk és a sajátjukra is. Az ellenség egy füttyszóra maga fölé kapta a pajzsát, mi azonban csak a hajnali levegõt hasító nyílvesszõk fütyülésébõl értettünk. Sokan estek el azon pillanat alatt, és amíg én a pajzsommal védtem magam, egy rohamozó északi nekem vágtatott és én szinte észre sem vettem, és egy tompa puffanással a földre zuhantam. A világ forgott körülöttem, mintha pofon csapták volna, majd minden elsötétült, és átadtam magam a fájdalomnak. A számban most sár, vér és a hajnali harmat keveredett. Behunytam a szemem, vártam hogy eljöjjön értem a vég. Eltaposnak, vagy egy lándzsa szegez a földhöz, talán egy újabb nyílesõ küld õseimhez. Meghalni Harc közben, a csatamezõn. Ki is szeretne ennél többet Én! Élni szeretnék. És felébreszteni az alvó farkast, felébreszteni apám álmát. Érezni egy lány forró ajkait az enyémek közt. Átkarolni elsõ gyermekem meleg, lüktetõ testét. Királyok udvarában járni újra Élni Te mit szeretnél? Kinyitottam a szemem, és feltápászkodtam. Az északi bizonyára azt hitte meghaltam, mert tovább vágtatott és beleveszett a kaotikus fémolvadékba, ami most a csatatér volt. Ekkor Sir Raynald vágtatott el mellettem, talán észre sem vett. Céltudatosan, megállás nélkül tört elõre, én pedig nem értettem miért vág egy egyenes vonalat az ellenség sorai között egyedül, ahol minden oldalról könnyen körül lehet venni. Ez nem vallott az öreg lovagra. És akkor megpillantottam õt. A sisakja akkora volt, mint egy bika feje, és talán azt is formázott. Szarvak helyett lefelé fordított agancsok éktelenkedtek rajta. Az a lovag olyan volt, mintha nem is ember, inkább maga a fejét ékesítõ vad szentségtelen megnyilvánulása lenne. A páncélja teljesen feketének tûnt, ébenszín csillogott, ahogy a nap kelletlenül rávetette álmos sugarait. A harcos láncos buzogánya oly békésen himbálózott kezében, amíg a fekete csatamén izgatottan fújtatott, mintha édes álmot hozna, nem pedig rideg véget. Minta nem fejek bezúzását várná. Sir Rynald egyenesen az északi kapitány felé tört, a tömeg pedig utat nyitott neki, ahogy a Vad megiramodott. Az összecsapás pillanatát már nem láttam a tengerként összezáruló lovas hadaktól, de a hangja így is elért hozzám. A csontjaimban éreztem, ahogy a két test egymásnak vágódik. Fém és hús hangja. Két eszme csatája talán, vagy két szellemé Egy tompa puffanás aztán újra a földre küldött. A fájdalom csak késõbb jött, aztán minden sötétbe borult. Sohasem tudtam meg, mi lett az öreg lovaggal
Álmomban egy erdõben szaladtam, mellettem csaholó kutyák. Este volt, az erdõ kísérteties árnyai ismerõs békét sugároztak. Otthon voltam. Újra otthon, északi szigetem szent erdejében. A vad õrülten menekült üldözõ hadunk elõl. Csak én voltam, a kutyák, a sötét ellenség és az erdõ. De mi ez az ellenség? A kutyák lassan lemaradtak, én pedig egy dombra értem. Szemtõl szemben álltam vele. A szeme hideg volt, mintha maga lenne az ûr, és olyan ezeréves bölcsesség ülte meg, hogy a lelkem beleremegett. Kivontam a kardom és elõreléptem. A farkas kivárt
Eltelt már pár hetecske mégis felvolt adva a lecke Beszerzõdtem Swadiához gondolgattam papikámhoz (ide nem tudtam mit kitalálni :))
Volt már egész seregem mégis féltem ellenben volt már szép csillogó vértem melyen harcok után folyt a vérem
Volt márgyilkos csunya lándzsám mellyel tûdõket szurtam át és gondolná az ember mi jo és költõi a harc Hát elmondom én barátom semmi nincs a halálbon (rím miatt)
Hallotál már halálhörgést? nincs abban semmi pörgés nincs abban sem romantikus se egyáltalán poetikus
Mikor lándzsa fúródék ellenségem szívébe néha azon tanakodék van-e ennek értelme?
Van a harcnak értelme melyben, oly sok vér kifoly Tegnap elõtt hegyrõl néztem harcos lovasaim s néztem néztem h küzdenek a halál koporsóin s egyik katonám nyilat kap izmos testébe elõ rántám kardomat ENNEK MÁR VÉGE!
De ha mégis erre vetemdeék mirõl beszéélek nincs értelme a harcnak? hát mér megyek én be?
Szánalombol, és csábításbol csábít a dicsõség mely egykor végzetem okozoja és szánom halott katonáim gyászolo családját
De mégis mikor a harc békébe vállt nem is lehetne örülni, ha nem lenne halál gondolj bele harcosom ha nem lenne a harc mit is neveznénk mi a hõn áhított békének?
Azt modntam ma magamban nem érdekel ez mégismegfogom ölni az ellenségket nem fog érdekelni sok hülye nyíl tegez sem pedig a kard mely nyakamra szegez
Harcolok míg van benne erõ és akarat ha nem lesz már bennem, nem lesz feladat ugygondoltam mára már befejezem ezt és holnap majd folytatom a rettenetet!
Hali! Mr. Árnyék! Kitettem már tegnap, csak ugye meló mellett nem mindig van idõm!
Jeffry: Lassan felteszem a tiédet is, csak az elírások miatt vannak szavak, melyeket nem bírok kitalálni! Amúgy tényleg csak gratulálni tudok, magamelõtt láttam az egész virtuális tájat!
Lord Bálint Bánk Varga, a Varga dinasztia harmad szülöttjének utazónaplója.
A számûzetés 95. napja.
1.
Hajnalodott...
Én nyertem! He-he! - röhögött fel Biggs. Én nemigen osztottam az örömét, de azért elmosolyodtam, majd a kártyákat a tûz mellé dobtam. - Az istenit! - csattantam fel, Biggs meg csak vigyorgott és az aprót számolgatta, amit veszítettem. Hórihorgas ember volt, nagy, kócos és drótszerû vörös szakállal, és hatalmas barna szemekkel. Vigyorából hiányzott pár darab fog. Biggs nyelve kissé gyorsabban járt, mint a kardja, de fatörzsszerû karjai darabonként felértek két-két felfegyverzett, páncélos emberrel. Megtûrtük, pedig bandita volt, az egyetlen túlélõje a csapatnak akik három hónapja rajtam ütöttek. Heten voltak, én egyedül. Foglyomból aztán elsõ társam lett majd alattvalóm. Sohasem bíztam meg benne, de talán senki másban sem, amióta csak erre a földre léptem. Hiányzott az otthonom, a messzi északi szigetek illata, de jól tudtam, hogy már sohasem térhetek vissza. Álmomban még ma is apám halotti ágya mellett álltam, és nem segíthettem rajta. Mindig ugyan ez az álom. A szemembe néz, én pedig csak ontom a könnyeket, és nem jutok szóhoz. Hebegek-habogok de õ még a halálos ágyán is kemény, mint egy gránitszobor. - Egy farkas sohasem sír. - mondja és elmosolyodik. Talán ekkor láttam életemben elõször mosolyogni. És utoljára is. Az a kép örökre az elmémbe égett, és most felsejleni véltem a pattogó lángok közt. Johan mellettem ült, épp a körme alól piszkálta ki a koszt, amikor Bernar felkiáltott. Õ volt a legfiatalabb köztünk, holott én is csak 20 telet láttam ekkor. A hangja szinte döfésként ért minket a csendesen csobogó tisztás mellett. - Lovasok! visította és veszettül keptetett le a domboldalról. - Itt?! kérdeztük páran egyszerre. Biggs és én összenéztünk és pár pillanat múlva már a lovaknál is teremtünk. Pajzs a háton, kard a kézben, a friss, szûz borjú pedig a magányos tábortûz magányos nyársán. Felpattantam a lóra, és lassan mindenki követte példámat. A gyalogosaink dárdát ragadtak, a néhány íjászunk pedig alakzatba rendezõdött mögöttünk. Egy szót sem kellett szólnom, mindenki tudta a dolgát. A gyomrom összeszûkült, úgy éreztem csak egy szem dió van a helyén. Éreztem már ilyet, de legutóbb csak az elsõ csatám elõtt. Nyugtalan voltam, és a lovak is zavartnak tûntek. Elõttem pont Biggs állt, óriási lován, kezében harci fejszével, hátán vasalt fapajzs, rajta a családom õsi címerével, a vérmezõvel és a fölötte vágtató vörös farkassal. - Farkas vagyok. - suttogtam halkan és kivontam a kardom hüvelyébõl. Az Északi szigeteki nemesacél úgy csengett, mint egy szûzlány a kéj legfinomabb pillanatában. A sült borjú fanyar, füstös, de édeskés illata borzongató elegyet alkotott a hideg hajnali levegõvel, a nedves fûszálakkal és az ázott föld szagával. Lódobogás a domb mögött... - Farkasok vagyunk! - ordítottam és kardomat az ég szívébe döftem. A nemes penge ezerfelé szórta a csillagok sápatag fényét. - Farkasok! Farkasok! - kántálták körülöttem, miközben mindenki alakzatba rendezõdött. Már hetek óta dúlt a háború, amikor beléptem a seregbe. Túlságosan elhamarkodott ötlet volt, de ezt csak késõbb láttam be. Túl késõn... A városi torna megnyerése után elég nagy hírnevet szereztem magamnak a környéken, hogy a helyi Lord ismerje a nevemet. Azonnal ajánlatot tett, én pedig elfogadtam pénzre, és dicsõségre éhesen. Nem érdekelt miért dúl a háború, és melyik oldal milyen célokkal bír. Nem érdekelt a politika, a királyok és nemes urak vég nélküli civakodása. Csak magamért csináltam. Amióta tartott a háború, nem aludtam rendesen. Egyikünk sem. A csapat fáradtan, de elszántan fészkalódott a nyeregben. Tompa fapajzsok és fémek egymásnak ütõdése, olajozott pengék éles hangjai, a távolban tücsökciripelés, és az egyre hangosabb lódobogás ütemei keveredtek. A tejfehér köd idõközben körülvett minket, lassan szivárgott egyre és egyre lejjebb a domboldalról, amire most mind meredtünk. Legalább félszázan lehetnek, állapítottam meg a közeledõ hangokból. Mi negyvenen voltunk. Huszonöt szedett-vedett lovas zsoldosom megtörhetetlen, de repedezett kõfalként állt mellettem, egy egyenes, hosszú sorban. Elõttük tíz lándzsás gyalogos, mögöttünk öt talpas íjász. Hegyi banditák, rabszolgák, zsoldosok, szabad-lovasok, bukott lovagok, és egy kihalt dinasztia utolsó élõ tagja vezetõjükként. Az életüket adnák értem, és lehet hogy meg is kell tenniük. - gondoltam. - De miért? Miért teszik meg? Valóban csak a fizetségük miatt? - kérdeztem magamban. A véráztatta hómezõ fölött rohanó vörös farkas ott virított minden pajzson, az emberek pedig úgy fogták maguk elé, mintha törhetetlen lenne. Csak egyszerû fapajzs, egyszerû deszkából, vasalt pántokkal, és szálirány elleni festéssel, hogy az ellenfél ne tudja olyan könnyen darabokra törni. Csak egy darab fa. - gondoltam, és én is magamhoz szorítottam pajzsomat. - Farkas vagyok... Az elsõ dárdahegy lidérces fénnyel csillant meg a dombtetõn. Egy pillanat, és félszáz társa követte. Bódító, öblös hangú harci kürt harsant. Hányinger fogott el. - Többen vannak, mint ötvenen. - Mondtam a mellettem ülõ lovagnak. A némán várakozó ellenséget fürkésztem. Fekete, szellemszerû sziluett alakok, ezüstös fénnyel csillogva. Sir Rynald More arca, mint mindig, most is mozdulatlan volt, akár egy kõszobor. Õ volt az egyetlen lovag, vagyis bukott lovag a csapatban, mellette a legjobb kardforgatóm és leghûségesebb barátom. Most is büszke volt és rettenthetetlen. Lassan felém fordult. Szedett-vedett õsrégi és kopott acélból készült páncélja tompán csörgött minden mozdulatára. Nem szólt, de puszta jelenléte is eddig ismeretlen büszkeséget, erõt és bátorságot öntött belém. Fejemre tettem sisakom, õ pedig lehajtotta sajátja rostélyát. Úgy néztünk össze a hold kimúló fényében, amint a hajnal bíborpírt öltött, mint két õsi fémlidérc. - Túlerõben vannak uram. - mondta, hangja erõs volt, vastag és éles, mint a kardja. - De egy farkas tíz emberrel is felér. - mosolygott. Nem láttam, de tudtam, és hallottam a hangján. Még néhány dübörgõ szívdobbanás. dubb...dubb... ...és még egy és még egy. - Farkasok vagyunk! - ordítottam minden erõmbõl és rohamra indultam, a hátam mögött negyven harcosnak írva alá gyõzelmi vagy halálos ítéletét. Negyven rendezetlen, tanulatlan, gyakorlatlan harcos, katona, zsoldos, vagy negyven élet, egyén és távoli barát. Most nem számít. Csak negyven pajzs és kard a túlélésért. Megindultunk, az ellenség ordítva ömlött le a dombról, a nap vörös áradatként tûnt elõ mögötte. Tudni akarjátok milyen érzés?
Érezni a paták minden dobbanását, ahogy annak ereje végighullámzik a tested összes porcikáján. Együtt lélegzel a lóval, egyszerre dobban a szívetek, akárcsak a téged körülvevõ bajtársakkal. Nemrég még csak játék vagy rossz álom volt a háború, de most vaskos és nehéz dárdával, kardal, gyilkos fémmel, csörgõ páncélban rontasz az ellenségre. Ez nem álom, ez most van, ez a valóság. Egy pillanatra még felsejlik az Északi szigetek magas, hideg falú palotája, az udvari gyakorlatok Moneo mesterrel. Talán mindenkinek elõjön egy emlék a múltjából. Ez most nem a múlt, nem emlék és nem gyakorlat. Saját verítéked csorog a szemedbe, a tagjaid égnek az ereidben lüktetõ adrenalintól. Még pár másodperc és az elsõ penge a láncingek és pajzsok közé csap, az elsõ dárda az ellenfél vagy a bajtársaid húsába hatol. Még egy pillanat és minden elkezdõdik, vagy mindennek vége szakad... Voltak lovas népek, akik azt mondták egy férfi ujjászületik, amikor életében elõször lóra ül, és egy darabja meghal, ha elveszti hátasát. Most ti ketten, te és hú hordozód egyek vagytok, egy lélek, egy test, egy sors...
De hosszú volt az út, ami eddig a pontig vezetett. Halld hát történetem, múltam, és napjaim ezután.
Ha egy üres oldalra lelsz naplómban, mondj egy imát a lelkemért...
A dombon túl hol a füst gomolygott joszívû parsztfiu rám mosolygott
Kérdém tõle mi van erre erre van, ültetvényes kertje mosolygok én mert nem ímígy értem mivan túl amott a réten?
Máris észbe kapott és egy adag pipafüvet hozzám tapasztott a sok hamuközt egy cetlit láték amely egyenesen mutatott merre én nem járék
de utol ér a sors, én elvágtattam a réten túl egy város fogadott melynek hegyében zászlo lobogott volt azon két tüzet okádo sárkányt kit éppen legyõz a mátkám
Bevágtatok én a várba fogadott benn 3 nagy lándzsa mibe egy szo volt belevésbe: Swadia van ittten mégis csak hadikja
De látták rjatm kivénhett vagyok és a 3lándzsa eltávozott néztekk rám a furcsa népek ki lépettbe mégis ide?!
Elõttem volt egy gyönyörgû épület melynek ajtájában páncélos állt és láttam arcuk tiszta rémület vagy ez csak mégis csak álom, najo nem bánom
benegedtek az ajtom de követelték fegyveremet csodálkoztak kardom hegyén oan volt mint ember belén
bekisértek a nagy várba hol csillogo fényû király vára fejett hajtok én elõtte kiaztán felsegíti engeme
Be is mutatkozott King Haralus volt az maga ki megkérte mi szél hozott emerre
modom én éhezem erre õ igy felelt: látom embert öltél már megyél aztán öljél már
öljél kiknek khergit pánculuk van és félelmetes nyiluk van aztán ha elhozod 10nek fejét meggondolom mi lesz az ebéd!
Kilovagoltam a várbol tele ellentmondo érzéssel erre azt mondtam magamban ezt a feladatot is megkaptam
Hihi, köszönjük, d azon belül mit értesz? :D Amugy csak igy jött a fejembõl, még majd jön sok folytatás, hû miket tudok már ha lovag leszek :D Na majd azt akkor, ha az ati kártyám fullos lesz :D
De nem volt sokáig az orom, <-- igen orom, nem öröm, orom, a rím miatt estére oly homály szállt mint a korom Nem lõttem mást mint egy öreg õzt kitegy lovag már 3szor is megölt
De bíz azért ropogott az ugy mint a hangulatot adó tûz mely kaladravágyót életben tart
Kalandra vágytam, de nem gyõzhettem mást le az éjben Mint magamat Testem reszketett mint kis fecske mikor esõ közleg
De új nap virrad S ahogy kiértem az erdõbõl, 3 rongyos badita állt elémbe kinek fejét a gonoszság takarta el
Nem haboztam hanem Lovamat hajtottam nyíl megfeszült mint a szívem s aztán nyakában furodott éppen
Majd kardot rántottam a penge mely oly tiszta mint a holdfényben ragyogó gyémánt ugy hatolt a testbe mint kés a vajba
A 3adk meg mit tehetett volna lovamall fejbe rugtam volna ha addig félelmétõl szörnyet nem halt volna!
E kalandok biztatok, mégis veszélyesek s, egy kzeli füstfelé indultam lovamal, ki már elõre sejtette a szurdok tartogat még rejtelmeket