Magyar Elder Scrolls és Mount & Blade fórum

DaxTid Írta

---

Nekem az tetszik, amikor vágtatok a lóval az ellenfél felé és 1 jól irányzott baltacsapással (a kedvenc fegyverem, a kardok nem nagyon jönnek be) elterül a csávó. Volt olyan is amikor én megálltam a lóval, ő meg jött felém, nyílpuskávval pedig fejbelőttem! Még 1 ilyan jól kidolgozott lóról való leesést nem láttam még egyetlen egy ehhez hasonlatos játékban!

---

A baltahajigálást én is szeretem. Igazából szálfegyver és baltapárti vagyok. Ez csak akkor szívás, ha kiütik alólam a lovat...

 

Jó kis történet, teljesen átéltem, miközben olvastam. Jó író lennél! A Versek is nagyok!

Ha hozzájárulsz felteszem ezt is az oldalra!

Már vártam a második részt. Ez is jó lett! Grat!

Íme, megérkezett a folytatás. A történet ott kapcsolódik be, ahol abbamaradt.

 

EGY LORD ÚTJA - NAPLÓ - MÁSODIK RÉSZ

Lord Bálint Bánk Varga, a Varga dinasztia harmad szülöttjének utazónaplója.

A száműzetés 95. napja.

 

 

II.

 

Nem mozdultak.
A maroknyi íjászunk tökéletes ívben küldték fölénk nyilaikat, amik elvesztek az ellenség fekete tömegében. Még mindig nem láttuk pontosan, hányan vannak, bár a nap minden pillanattal feljebb és feljebb kapaszkodott az égen.
Nem mozdultak.
Ordítva törtünk az ellenségre, egy másodpercig mintha halálos csend lett volna, aztán a lovak egymásnak csapódtak. A hatalmas súlytól sokan elvágódtak, vagy nagy ívben repültek le a lóról, amikor a betanítatlan, olcsó és girhes hátasok meggondolták magukat és levetették őket. Az ellenség szilaj, sötét fala úgy fogadta a vörös farkasok rohamát, mintha egy szúnyograjt készült volna lecsapni. A soraik alig mozdultak meg, hatalmas, hidegvérű csataménjeik könnyedén állták a rohamot, és kitartott lándzsáik, melyeket mintha nem is emberek, hanem sziklák tartottak volna, átszakították a rohamunk jórészét. Vér ízét éreztem a számban, de nem a sajátom volt. Biggs felordított a nyakát súroló dárdától, de aztán félrecsapta azt, és egyik bárdját az ellenség koponyájába küldte válaszképp. A fülsiketítő csatazajban is hallottam a csont tompa reccsenését, és a katona elhaló nyögését.
Hát mégis csak emberek
Követtem a bandita példáját, és a kardommal, teljes erőmből félreütöttem a felém közeledő dárdát, és a lovammal két ellenség közé vágtam. A szürke gebém szinte kutyának tűnt, a vastag szőrű, északi csatamének között. A pajzsomról hatalmas darab szakadt le, ahogy egy fa vastagságú hosszúkard csapását fogadtam, majd a lendületet kihasználva visszalöktem és az északi harcos a földön puffant. Gondolkodás nélkül a másik oldalra vágtam és sikerült eltalálnom egy harcos nyakát, a csapás erejétől, majdnem teljesen leszakadt a feje, de még ekkor is visszaütött, mint valami fagyos kísértet, kardja a vállamba tépett, hideg volt és éles, mint a jég. Ekkor tört elő Sir Rynald, aki úgy vágott rendet az északiak között, mintha csak gyerekeket tanítana jó modorra. Kardját csak Bükklevélnek hívták, a fa levelét formázó minták miatt, amik a csillogó fémen húzódtak végig. Furcsának hatott ez a szinte világító, ékszerszerű pallos a koszos, rozsdás páncélban rohamozó öreg lovag kezében.
Talán nem is csak egy kard, gondoltam.
Az ott a múltja, minden, ami lovagként volt
Sikerült áttörnünk az első falat, ahogy a nap is áttörte a horizontot és vakító, narancsfénnyel rohamozott minket. Pár pillanatig csak elmosódott alakokat láttam és támadtam, de nemsokára szemem megszokta a hirtelen fényt. Elborzadtam
Az ellenség majd száz harcosa kimérten, hidegvérrel várta a sorát, míg mi az elsők között kaszaboltunk. Ezekhez, a jégemberekhez képest, mi tanulatlan, jobbra-balra csapkodó bugrisok voltunk. Banditák, haramiák, dezertőrök és egy halott család lordja. Harminc íjászuk a sorok mögött egyszerre célzott és nagy ívben lőtt. Ránk és a sajátjukra is. Az ellenség egy füttyszóra maga fölé kapta a pajzsát, mi azonban csak a hajnali levegőt hasító nyílvesszők fütyüléséből értettünk. Sokan estek el azon pillanat alatt, és amíg én a pajzsommal védtem magam, egy rohamozó északi nekem vágtatott és én szinte észre sem vettem, és egy tompa puffanással a földre zuhantam. A világ forgott körülöttem, mintha pofon csapták volna, majd minden elsötétült, és átadtam magam a fájdalomnak. A számban most sár, vér és a hajnali harmat keveredett. Behunytam a szemem, vártam hogy eljöjjön értem a vég. Eltaposnak, vagy egy lándzsa szegez a földhöz, talán egy újabb nyíleső küld őseimhez. Meghalni
Harc közben, a csatamezőn. Ki is szeretne ennél többet
Én! Élni szeretnék. És felébreszteni az alvó farkast, felébreszteni apám álmát. Érezni egy lány forró ajkait az enyémek közt. Átkarolni első gyermekem meleg, lüktető testét. Királyok udvarában járni újra Élni Te mit szeretnél?
Kinyitottam a szemem, és feltápászkodtam. Az északi bizonyára azt hitte meghaltam, mert tovább vágtatott és beleveszett a kaotikus fémolvadékba, ami most a csatatér volt. Ekkor Sir Raynald vágtatott el mellettem, talán észre sem vett. Céltudatosan, megállás nélkül tört előre, én pedig nem értettem miért vág egy egyenes vonalat az ellenség sorai között egyedül, ahol minden oldalról könnyen körül lehet venni. Ez nem vallott az öreg lovagra. És akkor megpillantottam őt.
A sisakja akkora volt, mint egy bika feje, és talán azt is formázott. Szarvak helyett lefelé fordított agancsok éktelenkedtek rajta. Az a lovag olyan volt, mintha nem is ember, inkább maga a fejét ékesítő vad szentségtelen megnyilvánulása lenne. A páncélja teljesen feketének tűnt, ébenszín csillogott, ahogy a nap kelletlenül rávetette álmos sugarait. A harcos láncos buzogánya oly békésen himbálózott kezében, amíg a fekete csatamén izgatottan fújtatott, mintha édes álmot hozna, nem pedig rideg véget. Minta nem fejek bezúzását várná. Sir Rynald egyenesen az északi kapitány felé tört, a tömeg pedig utat nyitott neki, ahogy a Vad megiramodott. Az összecsapás pillanatát már nem láttam a tengerként összezáruló lovas hadaktól, de a hangja így is elért hozzám. A csontjaimban éreztem, ahogy a két test egymásnak vágódik. Fém és hús hangja. Két eszme csatája talán, vagy két szellemé
Egy tompa puffanás aztán újra a földre küldött. A fájdalom csak később jött, aztán minden sötétbe borult.
Sohasem tudtam meg, mi lett az öreg lovaggal

Álmomban egy erdőben szaladtam, mellettem csaholó kutyák. Este volt, az erdő kísérteties árnyai ismerős békét sugároztak. Otthon voltam. Újra otthon, északi szigetem szent erdejében. A vad őrülten menekült üldöző hadunk elől. Csak én voltam, a kutyák, a sötét ellenség és az erdő.
De mi ez az ellenség?
A kutyák lassan lemaradtak, én pedig egy dombra értem. Szemtől szemben álltam vele. A szeme hideg volt, mintha maga lenne az űr, és olyan ezeréves bölcsesség ülte meg, hogy a lelkem beleremegett.
Kivontam a kardom és előreléptem.
A farkas kivárt

 

-- Edited by Mr.Árnyék at 01:20, 2009-01-17

-- Edited by Mr.Árnyék at 01:22, 2009-01-17

-- Edited by Mr.Árnyék at 01:22, 2009-01-17

Hali! Mr. Árnyék! Kitettem már tegnap, csak ugye meló mellett nem mindig van időm!

Jeffry: Lassan felteszem a tiédet is, csak az elírások miatt vannak szavak, melyeket nem bírok kitalálni! Amúgy tényleg csak gratulálni tudok, magamelőtt láttam az egész virtuális tájat!

EGY LORD ÚTJA - NAPLÓ - ELSŐ RÉSZ

Lord Bálint Bánk Varga, a Varga dinasztia harmad szülöttjének utazónaplója.

A száműzetés 95. napja.

1.

 

Hajnalodott...

Én nyertem! He-he! - röhögött fel Biggs. Én nemigen osztottam az örömét, de azért elmosolyodtam, majd a kártyákat a tűz mellé dobtam.
- Az istenit! - csattantam fel, Biggs meg csak vigyorgott és az aprót számolgatta, amit veszítettem.
Hórihorgas ember volt, nagy, kócos és drótszerű vörös szakállal, és hatalmas barna szemekkel. Vigyorából hiányzott pár darab fog. Biggs nyelve kissé gyorsabban járt, mint a kardja, de fatörzsszerű karjai darabonként felértek két-két felfegyverzett, páncélos emberrel.
Megtűrtük, pedig bandita volt, az egyetlen túlélője a csapatnak akik három hónapja rajtam ütöttek. Heten voltak, én egyedül.
Foglyomból aztán első társam lett majd alattvalóm. Sohasem bíztam meg benne, de talán senki másban sem, amióta csak erre a földre léptem. Hiányzott az otthonom, a messzi északi szigetek illata, de jól tudtam, hogy már sohasem térhetek vissza. Álmomban még ma is apám halotti ágya mellett álltam, és nem segíthettem rajta. Mindig ugyan ez az álom. A szemembe néz, én pedig csak ontom a könnyeket, és nem jutok szóhoz. Hebegek-habogok de ő még a halálos ágyán is kemény, mint egy gránitszobor.
- Egy farkas sohasem sír. - mondja és elmosolyodik. Talán ekkor láttam életemben először mosolyogni. És utoljára is. Az a kép örökre az elmémbe égett, és most felsejleni véltem a pattogó lángok közt.
Johan mellettem ült, épp a körme alól piszkálta ki a koszt, amikor Bernar felkiáltott. Ő volt a legfiatalabb köztünk, holott én is csak 20 telet láttam ekkor. A hangja szinte döfésként ért minket a csendesen csobogó tisztás mellett.
- Lovasok! visította és veszettül keptetett le a domboldalról.
- Itt?! kérdeztük páran egyszerre. Biggs és én összenéztünk és pár pillanat múlva már a lovaknál is teremtünk. Pajzs a háton, kard a kézben, a friss, szűz borjú pedig a magányos tábortűz magányos nyársán. Felpattantam a lóra, és lassan mindenki követte példámat. A gyalogosaink dárdát ragadtak, a néhány íjászunk pedig alakzatba rendeződött mögöttünk. Egy szót sem kellett szólnom, mindenki tudta a dolgát. A gyomrom összeszűkült, úgy éreztem csak egy szem dió van a helyén. Éreztem már ilyet, de legutóbb csak az első csatám előtt. Nyugtalan voltam, és a lovak is zavartnak tűntek. Előttem pont Biggs állt, óriási lován, kezében harci fejszével, hátán vasalt fapajzs, rajta a családom ősi címerével, a vérmezővel és a fölötte vágtató vörös farkassal.
- Farkas vagyok. - suttogtam halkan és kivontam a kardom hüvelyéből. Az Északi szigeteki nemesacél úgy csengett, mint egy szűzlány a kéj legfinomabb pillanatában. A sült borjú fanyar, füstös, de édeskés illata borzongató elegyet alkotott a hideg hajnali levegővel, a nedves fűszálakkal és az ázott föld szagával. Lódobogás a domb mögött...
- Farkasok vagyunk! - ordítottam és kardomat az ég szívébe döftem. A nemes penge ezerfelé szórta a csillagok sápatag fényét.
- Farkasok! Farkasok! - kántálták körülöttem, miközben mindenki alakzatba rendeződött.
Már hetek óta dúlt a háború, amikor beléptem a seregbe. Túlságosan elhamarkodott ötlet volt, de ezt csak később láttam be. Túl későn...
A városi torna megnyerése után elég nagy hírnevet szereztem magamnak a környéken, hogy a helyi Lord ismerje a nevemet. Azonnal ajánlatot tett, én pedig elfogadtam pénzre, és dicsőségre éhesen. Nem érdekelt miért dúl a háború, és melyik oldal milyen célokkal bír. Nem érdekelt a politika, a királyok és nemes urak vég nélküli civakodása. Csak magamért csináltam. Amióta tartott a háború, nem aludtam rendesen. Egyikünk sem. A csapat fáradtan, de elszántan fészkalódott a nyeregben. Tompa fapajzsok és fémek egymásnak ütődése, olajozott pengék éles hangjai, a távolban tücsökciripelés, és az egyre hangosabb lódobogás ütemei keveredtek. A tejfehér köd időközben körülvett minket, lassan szivárgott egyre és egyre lejjebb a domboldalról, amire most mind meredtünk. Legalább félszázan lehetnek, állapítottam meg a közeledő hangokból. Mi negyvenen voltunk. Huszonöt szedett-vedett lovas zsoldosom megtörhetetlen, de repedezett kőfalként állt mellettem, egy egyenes, hosszú sorban. Előttük tíz lándzsás gyalogos, mögöttünk öt talpas íjász. Hegyi banditák, rabszolgák, zsoldosok, szabad-lovasok, bukott lovagok, és egy kihalt dinasztia utolsó élő tagja vezetőjükként. Az életüket adnák értem, és lehet hogy meg is kell tenniük. - gondoltam. - De miért? Miért teszik meg? Valóban csak a fizetségük miatt? - kérdeztem magamban.
A véráztatta hómező fölött rohanó vörös farkas ott virított minden pajzson, az emberek pedig úgy fogták maguk elé, mintha törhetetlen lenne. Csak egyszerű fapajzs, egyszerű deszkából, vasalt pántokkal, és szálirány elleni festéssel, hogy az ellenfél ne tudja olyan könnyen darabokra törni. Csak egy darab fa. - gondoltam, és én is magamhoz szorítottam pajzsomat.
- Farkas vagyok...
Az első dárdahegy lidérces fénnyel csillant meg a dombtetőn. Egy pillanat, és félszáz társa követte. Bódító, öblös hangú harci kürt harsant. Hányinger fogott el.
- Többen vannak, mint ötvenen. - Mondtam a mellettem ülő lovagnak. A némán várakozó ellenséget fürkésztem. Fekete, szellemszerű sziluett alakok, ezüstös fénnyel csillogva. Sir Rynald More arca, mint mindig, most is mozdulatlan volt, akár egy kőszobor. Ő volt az egyetlen lovag, vagyis bukott lovag a csapatban, mellette a legjobb kardforgatóm és leghűségesebb barátom. Most is büszke volt és rettenthetetlen. Lassan felém fordult. Szedett-vedett ősrégi és kopott acélból készült páncélja tompán csörgött minden mozdulatára. Nem szólt, de puszta jelenléte is eddig ismeretlen büszkeséget, erőt és bátorságot öntött belém. Fejemre tettem sisakom, ő pedig lehajtotta sajátja rostélyát. Úgy néztünk össze a hold kimúló fényében, amint a hajnal bíborpírt öltött, mint két ősi fémlidérc.
- Túlerőben vannak uram. - mondta, hangja erős volt, vastag és éles, mint a kardja. - De egy farkas tíz emberrel is felér. - mosolygott. Nem láttam, de tudtam, és hallottam a hangján. Még néhány dübörgő szívdobbanás.
dubb...dubb...
...és még egy és még egy.
- Farkasok vagyunk! - ordítottam minden erőmből és rohamra indultam, a hátam mögött negyven harcosnak írva alá győzelmi vagy halálos ítéletét. Negyven rendezetlen, tanulatlan, gyakorlatlan harcos, katona, zsoldos, vagy negyven élet, egyén és távoli barát. Most nem számít. Csak negyven pajzs és kard a túlélésért.
Megindultunk, az ellenség ordítva ömlött le a dombról, a nap vörös áradatként tűnt elő mögötte. Tudni akarjátok milyen érzés?

Érezni a paták minden dobbanását, ahogy annak ereje végighullámzik a tested összes porcikáján. Együtt lélegzel a lóval, egyszerre dobban a szívetek, akárcsak a téged körülvevő bajtársakkal. Nemrég még csak játék vagy rossz álom volt a háború, de most vaskos és nehéz dárdával, kardal, gyilkos fémmel, csörgő páncélban rontasz az ellenségre. Ez nem álom, ez most van, ez a valóság. Egy pillanatra még felsejlik az Északi szigetek magas, hideg falú palotája, az udvari gyakorlatok Moneo mesterrel. Talán mindenkinek előjön egy emlék a múltjából. Ez most nem a múlt, nem emlék és nem gyakorlat.
Saját verítéked csorog a szemedbe, a tagjaid égnek az ereidben lüktető adrenalintól. Még pár másodperc és az első penge a láncingek és pajzsok közé csap, az első dárda az ellenfél vagy a bajtársaid húsába hatol. Még egy pillanat és minden elkezdődik, vagy mindennek vége szakad...
Voltak lovas népek, akik azt mondták egy férfi ujjászületik, amikor életében először lóra ül, és egy darabja meghal, ha elveszti hátasát. Most ti ketten, te és hú hordozód egyek vagytok, egy lélek, egy test, egy sors...

De hosszú volt az út, ami eddig a pontig vezetett. Halld hát történetem, múltam, és napjaim ezután.

Ha egy üres oldalra lelsz naplómban, mondj egy imát a lelkemért...

 

Vége

folyt.köv...

 

 

-- Edited by Mr.Árnyék at 21:17, 2008-11-26

Hihi, köszönjük, d azon belül mit értesz? :D
Amugy csak igy jött a fejemből, még majd jön sok folytatás, hű miket tudok már ha lovag leszek :D
Na majd azt akkor, ha az ati kártyám fullos lesz :D

na a cigánypecsenyétől, ihletet kaptam:

De nem volt sokáig az orom, <-- igen orom, nem öröm, orom, a rím miatt
estére oly homály szállt mint a korom
Nem lőttem mást mint egy öreg őzt
kitegy lovag már 3szor is megölt

De bíz azért ropogott az
ugy mint a hangulatot adó tűz
mely kaladravágyót életben tart

Kalandra vágytam,
de nem győzhettem mást le az éjben
Mint magamat
Testem reszketett
mint kis fecske mikor eső
közleg

De új nap virrad
S ahogy kiértem az erdőből,
3 rongyos badita állt elémbe
kinek fejét a gonoszság takarta el

Nem haboztam
hanem Lovamat hajtottam
nyíl megfeszült mint a szívem
s aztán nyakában furodott éppen


Majd kardot rántottam
a penge mely oly tiszta
mint a holdfényben ragyogó gyémánt
ugy hatolt a testbe mint kés a vajba

A 3adk meg mit tehetett volna
lovamall fejbe rugtam volna
ha addig félelmétől
szörnyet nem halt volna!

E kalandok biztatok,
mégis veszélyesek
s, egy kzeli füstfelé indultam
lovamal, ki már előre sejtette
a szurdok tartogat még rejtelmeket

:D